Második gyermekem, Levente születéséről szeretnék írni. Bogi kórházban született, mert nem mertem vállalni az otthonszülést, pedig már akkor is nagyon tetszett. De még nem tudtam milyen egy szülés és én hogy viselem.

Leventével októberben lettem várandós: már régóta vártuk a kistesót. Bogi sokszor mondta akkortájt, hogy fiú-fiú. Sokszor csak a fehér falra nézett, amikor mondta: elég hátborzongató volt, és egyszerre gyönyörű is. Neki lett igaza, de mi ezt csak januárban tudtuk meg.

Mivel még szoptattam, az első ultrahang alapján július 8-ára írt ki a doktornő, amit később minden tiltakozásom ellenére 20-ára módosított. Végülis Levente 8-án indult el: este fél 11 tájban jelentkeztek az első fájások és a nyákdugó is elment. Még egy órán keresztül nem szóltam a Páromnak, mert biztos akartam lenni a dologban. Körülbelül 10 percenként voltak teljesen elviselhető fájások. Éjfél körül felhívtuk a Nandut, aki el is indult, mert messze lakik tőlünk. Egy óra múlva megérkezett, és nem sokkal utána Zsuzsi is, a dúla. Próbáltunk még aludni, de nekem már nem sikerült, csak bóbiskoltam 10 perceket, aztán már fekve egyre rosszabb volt, inkább felkeltem.

Nyolc körül szóltam Nanduéknak, hogy már egyre elviselhetetlenebbek a fájások. Pillanatok alatt összekészültek, és minden kívánságomat lesték. Kaptam borogatást a hasamra, ami olyan volt mint a megváltás. Isteni illata volt a muskotályzsályának: sose hittem volna, hogy ennyire hat rám. Ültem az ágy szélén és a Párom, mint valami kagylóhéj a derekam köré feküdt. Nagyon jó volt így: melegített testileg-lelkileg. A fájások ugyan erősödtek, de még mindig csak 8-10 percenként voltak. Én egyre inkább kiakadtam az órára nézve: mi van már mért nem sűrűsödnek? Még ennél is jobban fog fájni? Végül rábeszéltek, hogy álljak fel és sétáljak. Rögtön sűrűbbek és erősebbek lettek a fájások, nekem meg egyszerre kevés lett a levegő. Zsuzsitól kaptunk egy legyezőt: hát az valami fantasztikus találmány! Elég ciki, de állandóan fortyogtak a beleim: lökhajtással közlekedtem. Olyan természetesen állt hozzá mindenki, hogy egyszerre nem is zavart már. Nem zavart az sem, hogy félmeztelen vagyok, valahogy mintha mindenki egy kicsit részem lett volna. Mindenkiből megértés és szeretet sugárzott felém és ez csodálatos érzés volt.

Egy idő után már nagyon fáradtnak éreztem magam, legszívesebben aludtam volna egy pár órát. Teltek az órák és egyre türelmetlenebb lettem. Nem értettem, miért nem halad a tágulás: mért csak ilyen ritkák a fájások, ha már ennyire fáj? Végül Nandu berakta a tornalabdát a kádba, erre ültem rá és zuhanyozta a hasamat meleg vízzel. Kicsit oldódtam és kiszakadt belőlem a sok miért. Ő meg azt mondta, hogy képzeljem azt, hogy egy virág vagyok: nyíljak ki, nyíljak meg. Először szörnyen dühbe gurultam, rá se mertem nézni. Mi az hogy virág? Aztán leesett, hogy itt nem rólam van szó, nem az én fájdalmamról, hanem ezek a fájások nyitják ki az utat a Picurnak. Ezek után a fájások alatt azt mondogattam a Picurnak, hogy gyere, kinyílok, várlak. Talán a zuhany, talán a lelki változás (vagy mindkettő) tett jót, de egyszerre élhetőbbek lettek a fájások: kaptam egy rövidke szünetet, pihenési időt. Rábeszéltek egy beöntésre is, amit a kórházi tapasztalatokból kiindulva nagyon nem akartam, de folyamatosan úgy éreztem, hogy zavar és könnyebb lenne ha ott üres lennék. Persze lehet, hogy a Picur fejét éreztem. Az biztos, hogy felgyorsította a dolgot és nagyon humánus, szinte észrevehetetlen volt. Utána a WC-n már szinte egybefüggőek lettek a fájások. Hamar kijöttem, mert már mintha úgy éreztem volna, hogy nyomnom kell. Pár fájás után egyre biztosabb lettem benne, így aztán letérdeltem és a két nagypárnát a Párom ölébe gyömöszöltem és úgy nyomtam.

Én nem emlékeztem rá, hogy a kitolás ennyire fáj. De ha akartam volna se tudtam volna visszatartani. Csak sírdogáltam két fájás között, fájás alatt pedig minden erőmből nyomtam, hogy végre vége legyen és a Picurnak is mondtam, hogy gyere, gyere ki anyunak nagyon fáj. Rossz volt, hogy mindig az volt az érzésem mintha visszacsúszna és közben úgy éreztem szétszakadok. Minden cm-t, amit megtett éreztem, főleg amikor már kipukkadt a magzatburok. Utána nem sokkal pár nyomással kijött a feje. Ekkor azt hallottam szinte drukkban Zsuzsitól, hogy nyomjál, rajta, vagy valami ilyesmit. Úgy éreztem, valami nem stimmel és nagyon szükség van rám. Így fájás nélkül szinte folyamatosan nyomtam és hirtelen kinn volt. Utólag mondták, hogy a köldökzsinór nagyon szorosan a nyakára volt tekeredve és elakadt a válla, ezért gyorsan meg kellett születnie. Valami csodálatos, hogy milyen erőket ad a természet, vagy nem is tudom ki ilyenkor. Nemcsak az egész szüléshez, hanem mikor úgy éreztem, hogy valami baj van és rám van szükség, csak én tudok segíteni, akkor hihetetlen erők szálltak meg. Aztán pár pillanat múlva, mikor hátranéztem, ott volt a fiam! A homloka szürke volt, de gyönyörű. Csak egy kis nyiff-nyaff volt, talán arra néztem hátra és kérdeztem, hogy meg lehet ölelni? Mindenki nevetett és mondták, hogy persze és Nandu azonnal átadta a lábam között. Magamhoz öleltem és ledőltünk pihenni. Szinte azonnal szopizni kezdett és közben nagy komolyan megvizsgált minket, szüleit: hol egyikünkre, hol másikunkra nézett. Még fájt mindenem, de csodálatos volt ölelni és érezni, ahogy erősen, életrevalóan szopizik. Az Apja boldogságtól remegő hangon súgta a fülembe: inkább Levente, nem? Ugyanis szülés előtt úgy egyeztünk meg, hogy majd ha látjuk eldöntjük: Levente, vagy Gyula.

Közben, bár nem sok kedvem volt hozzá, megszültem a méhlepényt is. Olyan puhának és kicsinek éreztem és csak mikor kinn volt döbbentem meg, hogy mekkora. Mialatt mi babáztunk Zsuzsi és Nandu gyönyörű rendet teremtettek, utána Apu hazahozta Bogit is, aki nagyon örült az öccsének, rögtön meg akarta simogatni. Ez az imádat azóta is megvan: nehéz elérni, hogy végre ne simogassa, ölelgesse az öccsét, főleg, ha alszik. Ha leállítjuk, sírva fakad és evvel ébreszti fel.

Csodálatos élmény volt otthon szülni, mindannyian köszönjük Nandunak és Zsuzsinak, hogy lehetővé tették. Minden percet sokkal intenzívebben éltem meg, az enyém, a mienk volt az egész szülés. Tényleg, mintha tudat alatt mindannyian összekapcsolódtunk volna. Zsuzsi is, Nandu is mindig tudta, érezte hova kell rakni a borogatást, mikor kell egy simogatás, és mit kell mondani. A Párom meg... fantasztikus volt: egy életre összekapcsolt minket ez a szülés. Fájások közben, mikor a szemébe néztem, de azóta is, ha a szülésre gondolok újra és újra elönt a Szerelem, melynek két gyermekünket is köszönhetjük.

Levente, most egy hónaposan már 5 kiló és már kinyújtott kézzel tudja tartani hason a fejét!