Zsombi születése

Viccelődtünk a Nanduékkal, hogy 13-án telihold lesz, akkor jöhetne a kisfiam.....

2006.március 12-én elfolyt a magzatvíz, szóltunk az "illetékeseknek", a két éves kislányunk lecuccolt a nagyiékhoz; megbeszéltük, hogy ha jön a tesó, akkor ő addig lent lesz, úgyhogy nem érte váratlanul a dolog. Felpakolta az összes holmiját, ami egy ekkora lánynak fontos a fürdéshez, elalváshoz - alig maradt itthon valami!

Itthon szülést terveztünk, tudtam, hogy  ez lesz a legjobb nekünk... Szonja lányom kórházban született, oxytocinnal, fekvésre kényszerítve, gátmetszéssel. EZT nem akartam és azt sem, ami utána jött: gyermekágyi depresszió, pszichiátria, 10 napos kórházi kezelés, tej elapasztás!

Fájdogáltam, az alvás már nem ment, de tűrhető volt a dolog. Hajnal 6 órára kihívtuk Nanduékat, ettől megnyugodtam és persze a fájások elmúltak. Délelőtt 9-kor Nandu javaslatára ricinus olajat ittam, aminek 1 óra múlva meglett a hatása: rohangáltam a WC-re mint a mérgezett egér, és jöttek a kontrakciók ismét. Egy homeopátiás bogyóval is kísérleteztünk, de annak nem volt foganatja. Ezek a fájások sem voltak földrengésszerűek, gondoltam lezuhanyozok, ami jól ellazított, így beindultak az események. 12:30-kor volt a zuhany és 15:50--re lett meg a kisfiam. Zsuzsi, a bábatanonc sokat segített, jól esett az ágyra hajolva vajúdni, ő pedig muskotályzsályás olajjal kenegette a keresztcsontomat. Azt csináltam amit akartam, ők óránként ellenőrizték a babó szívhangját, nem vizsgáltak, nem sürgettek, nem mondták mit tegyek.

     A tolófájásokat négykézláb fogadtam, majd állva, két széket összetolva ráülve, de végül az ajtóra akasztott kapaszkodón lógva sikerült világra hozni második babánkat: Somogyi Zsombort, aki 4900 g-mal és 56 cm-rel született. Egy pici gátrepedésem lett, amit a vállával okozott, de nem kellett összevarrni! 2-3 órát voltunk összebújva, szopizott is. A méhlepény mellettünk pihent, csak akkor vágták el a köldökzsinórt, amikor már nem pulzált. Nővérkéje is megnézte a tesókát....minden természetes és tökéletes volt. A férjem sokat segített, vajúdáskor az ölébe hajtottam a fejem és a nadrágjába kapaszkodtam (napokig zsibbadt utána az egyik ujjam :-)), törölgette a homlokom és VELEM VOLT!!!

Tömören ennyi történt, de ami bennem végbe ment... csak most jöttem rá, majdnem 3 hónappal utána. Hogy képes voltam egyedül (persze a segítőim és a férjem által körülölelve, jó melegen bebugyolálva) megszülni a pici babánkat!!! Ez a tudat segített most is kikecmeregnem a depresszióból, a pszichológus nem, őt otthagytam. De mint a természetgyógyászom bíztatott sms-ben: fejben dől el minden! Én pedig nem hittem, nem bíztam senkiben, de most már tudom, hogy van erőm mindenre...

Nem emlékszem minden "képkockára", valahol messze jártam, ott ahol azok az anyák, akiket hagynak békességben, háborítatlanul szülni..., de emlékszem, hogy erőt merítettem a páromból ahogy kapaszkodtam belé, hogy átjárt Nandu nyugalma, hogy Zsuzsi masszírozása mennyire jól esett, hogy Virág együtt lélegzett velem és mikor a végére "befutott", ránéztem és tudtam, hogy minden rendben van, lesz, volt... Emlékszem, hogy amikor kibújt a pici fiam, akkor a párom szemében a meghatottság könnyei csillogtak... Mikor végre átölelhettem Zsombort, panaszkodott, hogy milyen nagyon fárasztó volt... Még mindíg érzem az illatát, a magzatmázas bőre érintését és azt a nyugalmat és derűt, ami végig ott volt velünk, bennünk, körülöttünk. Mintha azért jött volna ez a pár ember erre a földre, hogy ebben az élményben együtt részesüljünk, megfürödjünk... és többek legyünk általa! Boldog vagyok, hogy így adhattam életet a kisfiamnak, és remélem ez megalapozza az ő pici életét!