Kenéz születése

Alább olvashatjátok a szülésem történetét. Azért fogtam bele az írásba, és azért engedélyeztem a szülésemről készített képek publikussá tételét, mert elkötelezett lettem a háborítatlan szülés mellett. Kettő gyermeket szültem kórházban, a harmadikat pedig otthon. Van összehasonlítási alapom! Talán ezzel segítek másoknak, hogy nem kell feltétlen elhinni, hogy csak úgy, és olyan módon lehet szülni, ahogy a legtöbb kórházban szokás.

Általánosságban fogok beszélni a kórházakról, az én szubjektív tapasztalataim alapján, bár hallomásból tudom, hogy léteznek Magyarországon olyan helyek, ahol támogatják a háborítatlan szülést. Az első gyermekemet Budapesten szültem, a másodikat vidéken. Több kórházat és orvost is meglátogattunk, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb helyet. Amikor Budapest egyik legjobb hírben álló kórházában találomra kiválasztottunk egy orvost, és megemlítettem neki, hogy gátmetszés nélkül szeretnék szülni, csak annyit mondott: „Rendben, de ha neki egy rokona kérné ezt, lerugdosná a szülő ágyról”. Mondanom se kell, hogy többet nem mentünk hozzá…

Összehasonlítva a kórházi és az otthonszülési élményeimet, az alapvető különbséget abban látom, hogy míg otthon a baba és én voltunk a fontosak, mindenki, aki jelen volt minket szolgált, figyelembe vették az igényeinket, mindig megkérdezték halkan, hogy szeretnénk-e ezt vagy azt, és főleg hagytak vajúdni és szülni háborítatlanul. Ezzel szemben a kórházakban valamiért az orvosok azt gondolták, hogy jobban tudnak szülni, mint én (pedig ők még sose szültek) és folyamatosan irányítani próbáltak, vagy pedig, anélkül, hogy szóltak volna, mindenféle beavatkozásokat hajtottak végre (pedig a szülés előtt nyomatékosan kértem mindkettőjüket, hogy mindig közöljék, hogy éppen mit szándékoznak csinálni), pl. méhszájtágítás, magzatburok repesztés, az egyik még a hasamra is rátenyerelt, hogy kezdő lökést adjon a babának. Ezek az események engem mélységesen felháborítanak, szülés közben pedig kizökkentettek abból a fantasztikus állapotból, amit az otthonszülés alatt viszont átéltem.

Szerintem érdemes elgondolkodni azon, hogy kb. csak 100 éve szülnek a nők kórházban, fekve, reflektor fényben, kiterítve - számomra legalábbis teljesen megalázó helyzetben -, vajúdás közben állandóan háborgatva, gátmetszést automatikusan végrehajtva. Ezzel a nőt teljesen kizökkentik, abból az ős-ösztönös állapotból, amiben a kórházi szüléseket megelőzően több ezer éve szültek a nők. Én átéltem ezt az állapotot idehaza, és mondhatom, hogy életem legszebb élményei között szerepel. 6 órát vajúdtam, de az idő megszűnt körülöttem, és nem is érdekelt, hogy na vajon mennyi ideje tart már, vagy hogy vajon mennyire tágult már ki a méhszáj. A testem mindent magától csinált. Mindent tudott, hogy mikor mit kell tennie, senkinek sem kellett szólnia: „Na, most nyomjon kismama!”, a testem tudta mikor kell nyomni és mennyire.

Kaptam azért egy-két jó tanácsot szülés előtt, amik nagyon beváltak. Igyekeztem vajúdás közben hangokat kiadni, na nem kiabáltam, hanem inkább énekszerűen fújtam ki a levegőt a fájások alatt, mert ez ellazítja a torkot és a szájat, amelyek közvetlen kapcsolatban vannak a méhszájjal, ami ilyenkor jól el tud lazulni, könnyebben tágul, s nem utolsó sorban a fájásokat is könnyebb így elviselni. Természetesen nem fekve vajúdtam, mert úgy elviselhetetlenül fájt, térdelve, két fájás között előre dőlve pihentem egy széken, amire párnát tettem, fájáskor pedig felegyenesedtem. Ha osztályozni kellene a fájásokat 1-től 10-ig, fekve 10-es erősségű fájásaim voltak, térdelve meg kb. 6-os. Akkor miért fektetik le a nőket a kórházban? A második gyermekem szülésekor nekem is bekapcsolták az infúziót, esélyem se volt sétálgatni, vagy valamilyen kedvező pozíciót találni, feküdnöm kellett és borzasztó kínokat álltam ki. 6 órát vajúdtam vele is, de a végére már félholtnak éreztem magam. Itthon szülésnél 6 óra vajúdás után mintha mi sem történt volna a fejem teljesen tiszta volt, s az erőnlétemben sem éreztem gyengülést. A kórházban mindig kótyagos voltam szülés után, ágyra fektettek és úgy toltak be a kórterembe, és csak jó pár óra után tudtam csak felállni, és nagyon bizonytalanul kimenni WC-re. Itthon sima ügy volt, nem éreztem fáradtságot, a vérveszteségem minimális volt. A komfort érzetemet az is növelte, hogy mivel állva történt a kinyomás és a gátam remekül tágult, se repedés, se hámsérülés sem történt, szülés után pár órával ugyanúgy éreztem magam, mint előtte. Este már meg is csináltam a jól megszokott intim torna programomat. A gátam ugyanúgy visszaállt, mint szülés előtt. Remek érzés! Kórházban persze, mindig voltak kisebb-nagyobb hámsérüléseim a fekvő pozíció miatt, de a gátmetszést azért sikerült még kórházban is megúsznom, bár sokat kellett küzdeni, hogy ne vágjanak automatikusan. A harmadik babám 4,60 kg-mal (!) született, vágás és sérülés nélkül sikerült kibújnia, akkor ne mondja nekem senki, hogy a gátmetszés elkerülhetetlen! Persze biztos, hogy fekve, sokkal nagyobb a kockázata a repedésnek. De hát miért nem hagynak minket úgy szülni, ahogy nekünk jó? Miért kell úgy szülnie a nőknek, ahogy a doktor uraknak kényelmes? Kiről is szól a szülés? Nem a kismamáról és a születendő gyermekről?  A bába hagyta, hogy megtaláljam a nekem kedvező pozíciót, alám hajolt, nem tartotta megalázónak, ő csak segített, kísért szülés közben, a szívhangokat ő is mérte folyamatosan, nem kellett sehova felfeküdnöm, alkalmazkodott hozzám. A bábatanoncok folyamatosan reikizték a derekamat, ami igen könnyített a fájásokon, de a legfantasztikusabb a muskotályzsályás borogatás volt! Egy pelenkát igen forró vízbe mártottak és muskotályzsálya olajat csöpögtettek rá (mint utóbb megtudtam, ebben a 4 éves nagy lányom is aktívan részt vett. Egyébként a kisebbik lányommal együtt, aki 2 és fél éves végig bent voltak a vajúdás és szülés közben és remekül érezték magukat. Nem kellett elválnunk 5 napra sem!) Szóval ezt a borogatást a hasamra tették, és szinte megszűntek a fájások. Jó pár kontrakciót sikerült így átpihennem.

Miután kibújt az én kicsinyem, leültem egy székre és kértem, hogy adják a kezembe. A mellkasomra fektettem, hogy melegítsem és 15 percesen, anélkül, hogy kínáltam volna neki, megtalálta a mellemet, és hatalmas cuppanásokkal elkezdett szopikázni. Mintha mindig is ezt csinálta volna! 2 órán keresztül kisebb-nagyobb pihenőkkel csak szopikázott. Közben a méhlepény is megszületett, gyorsító nélkül! 2 óra után úgy gondoltuk, hogy most már akár a köldökzsinórt is el lehetne vágni, remekül látszódott, hogy hol van az a rész, ami elhalt már, s hol van, ahol még él a zsinór, véletlenül sem vágtunk bele az élő húsba. Ez persze jóval fölötte van annak, mint ahol a kórházban szokás elvágni a köldökzsinórt. A méhlepényt lefagyasztottuk, hogy majd ha lesz időnk homeopátiás gyógyszert csináljunk belőle.

Nem vagyok kórház ellenes, és feltétlen otthonszülés párti. Tudom, hogy sok kockázata lehet egy szülésnek. De az úgymond „háborítatlan szülés”-t mindenképpen pártolom.

Ébresztő! Ehhez jogunk van! Akár otthon szülünk, akár kórházban. Örülnék, ha orvosok is elolvasnák ezt az írást és még sok hasonlót, ami a háborítatlan szülésekről szól, és végre elgondolkodnának, hogy talán lehetne ezt másképp is csinálni. (Tisztelet a kivételnek!) Talán mi, szülő nők is változtathatnánk azon a hozzáállásunkon, hogy a szülés egy olyan dolog, amit jobb minél hamarabb, és minél gyorsabban megúszni! Nem gondolom, hogy jó megoldás elmenekülni a fájások elől. Én, amikor bátran szembenéztem a fájásokkal, és ezt kívülről senki sem akarta befolyásolni, akkor sokkal kevésbé fájt. Ebben az ősi, transz-szerű állapotban már nem az volt a lényeg, hogy: „na csak minél hamarabb legyek rajta túl!”, hanem csak létezni a mostban, időn kívül, s érezni a természet adta női erőnket. Szerintem sok spirituális iskolában éveket küzdenek a tanulók, hogy valami hasonló élményük legyen. Lányok, asszonyok, ha ez nekünk megadatott, ne hagyjátok ki! Ugorjatok bele: Itt és Most!

SZÜLÉSEM TÖRTÉNETE        

Hajnali 4 óra. Mintha fájások lennének? Csak nem? Indul? Igen ez biztos az lesz.

Szólok a páromnak, aki 2 órával ezelőtt feküdt le. A fejére húzza a takarót és csak annyit mond: Istenem. Nem is zavarom, hagy pihenjen még egy kicsit a nagy esemény előtt.

Fél 5 után hívom a bábát, hogy már majd egy órája fájásaim vannak. Kicsit megdorgál, hogy hamarabb is szólhattam volna, hiszen Budapestről kell, hogy ideérjenek Zala megyébe, ami minimum 3 óra utazást jelent.

Igyekszem ellenőrizni, hogy minden előkészületet megtettem-e, elő vannak-e készítve a takarók, plédek, nejlon, dekubitusz lepedők stb. Megmosakszom, bár egyre többször kell, hogy megálljak és megkapaszkodjak valamiben, amikor jönnek a kontrakciók. Meggyújtom a gyertyákat és bekapcsolom azt a zenét, amit már jó előre odakészítettem, és a pocakomban is sokat hallott már a baba.

Megpróbálok lefeküdni, de a fájások így elviselhetetlenek. Letérdelek az ágy mellé, na így sokkal jobb. Két fájás között az ágyra dőlök pihenni, fájáskor pedig felegyenesedek, mert így sokkal kevésbé fáj. Igen, mérhetetlenül boldog vagyok, nemsokára megláthatom, foghatom őt, akire 9 kemény hónapot vártam. Átköltözök egy szék mellé, a földre térdelek, párnát rakok a székre, és arra dőlök két fájás között pihenésképpen. Fájáskor felegyenesedek, kifújom a levegőt hangosan, mintha énekelnék, így nem fáj annyira, s ellazul a torok, a száj és a méhszáj is. Az idő teljesen megszűnt. A „most” van csak. Úszom a fájásokkal. Valahol nagyon mélyen vagyok önmagamban. Belül vagyok, de mintha teljesen kiterjednék, mintha belül is végtelen lennék. Mintha egy nagy csarnokban érezném magam és a saját hangomat hallom visszhangozni: Gyere baba, gyere! És érzem, hogy érti, és jön, és tudja, hogy most mind azon dolgozunk, hogy ő megszülethessen, és ezek valójában nem is fájások, csak kontrakciók, hogy ő kibújhasson. A testem dolgozik, mintha egy hurrikán haladna végig a testemen, de a hurrikán belsejében csönd van és nyugalom, és ebben a csöndben Ő (a baba) és Én csak várunk. Arra várunk, hogy kinyíljon egy kapu, és Ő elindulhasson kifelé, erre a világra.

Balázs leteríti a nejlonokat, hogy semmit se koszoljunk össze, és fájásokkor reikizi a derekam, ami igen jól esik. A fájások egyre erősebbek. Huh, hála Isten, megjött a bába két segítőjével. Köszönni már nem tudok nekik, de ezt senki nem várja el tőlem. Halványan érzékelem a külvilágot. Két nagyobbik lányom azt hiszem felkeltek már, és a nagymamák megpróbálják őket távol tartani, de ez lehetetlen. Amikor beengedik őket is a szobába, teljesen megnyugszanak, és minden folyik tovább. Nem zavarnak, ők is hagynak vajúdni, pedig csak 4 ill. 2,5 évesek, érzik, hogy most anyát békén kell hagyni. A bábatanoncok átveszik a reikizést, mindig megkérdezik halkan, hogy ne zavarjanak, mit szeretnék, csinálhatják-e ők a reikizést, kérek-e muskotályzsálya borogatást, mindenre bólintok. A muskotályzsálya borogatás fantasztikus, jó pár kontrakciót sikerül átpihennem, mert megszűnnek fájni a fájások! Gyuri, az egyik bábatanonc javasolja, hogy esetleg válthatnék pozíciót, igaza van, mert a térdelésben egy kissé elgémberedtek a lábaim. Felállok és érzem, hogy így jobban el tudom lazítani a lábaimat. Megkapaszkodok egy székben. Hoppá, lehet, hogy ezek már tolófájások? Érzem, hogy nyomni kell, de még egyáltalán nem erősen. A kontrakciók ritkábbak lesznek. Egyelőre csak a bélsár távozik, de ebből senki sem csinál  problémát, fel lehet azt fogni papírtörlővel. Egyszer csak nyomást érzek, mintha egy lufi pukkanna ki, s özönvízszerűen távozik a magzatvíz. Nanduék feltörölgetik a nejlonról. Nincs semmi gond. Nem teljesen tiszta, kicsit zöldes, de egyáltalán nem vészes, mondja Nandu. Na most már nincs sok hátra. Egyre erősebben kell nyomjak. Egyszer csak érzem a baba fejét. Talán most került a szülő csatornába? Egy-két nyomás, s Nandu mondja, hogy látszódik a feje búbja, odanyúlok, érzem a fejecskéjét. Nandu közben folyamatosan méri a baba szívhangját, minden tökéletes. Várom a következő kontrakciót, hogy nyomjak. Borzasztóan ég a gátam, jön a kontrakció, nyomok, szépen lassan, nem kell visszafogni magam, itthon vagyok, felszakad belőlem, valami igen mélyről jövő ordítás, zihálás, jól esik, hogy nem kell foglalkozni vele, hogy mit szólnak mások. Jön a baba feje, de még nincs kint, várok a következő kontrakcióra, nyomok, ordítok, ahogy jól esik, még egy kontrakció, nyomás, ordítás, kint van a feje, várunk, következő kontrakció és kint van teljesen. Hát megszületett.

Kapok egy kipárnázott széket. Leülök, s kérem a babát a mellkasomra, akinek egy hangja sincsen. Szemmel láthatólag jól érzi magát, gyönyörű rózsaszín a bőre, és amikor a mellkasomra veszem, akkor meg minden igazán rendben van. Érzem, hogy jó nehéz, de akkor még nem gondoltuk, hogy 4,60 kg! 15 perc múlva, már édesen, cuppogva szopikázik, valahogy odakúszott a cicimhez, s valami ösztönös erővel rácuppant. Egy kis idő múlva úgy gondoltuk, hogy jobb lesz az ágyra telepedni a méhlepény megszüléséhez, félig ülő pozícióban, hogy a baba is tudjon közben szopikázni. Kb. fél óra múlva egy kis segítséggel kijött a méhlepény is, mivel szoptattam, automatikusan elkezdődött a méh összehúzódása, és mindenféle gyorsító nélkül tudott megszületni. Nanduék egy nejlonzacskóba rakták, és odatették mellém, hogy ne kelljen még elvágni a köldökzsinórt. Babu csak szopikázott, Nanduék könyveltek, meg pihiztek egy kicsit. Anyósom igazi falusi ünnepi ebéddel várta őket. Közben én is kértem egy szendvicset, majd a WC-re is könnyedén kilibegtem. Katéterről szó sem esett! Mivel szülés közben végig ittam, ezért a pisilés semmilyen gonddal sem járt. Visszafeküdtem az ágyba, és folytattuk a szopikázást kis pihenőkkel. Kb. két óra múlva úgy gondoltuk, hogy ideje a köldökzsinórt elvágni. Gyuri egy pamut cipőfűzővel gondosan elkötötte az élő hús felett az elhalt résznél, Balázs, a férjem pedig elnyisszantotta. Nanduék elkezdtek szedelőzködni, még néhány jó tanácsot adtak a szoptatással kapcsolatban, és elindultak vissza Pestre. Mivel babu bélműködése erőteljesen beindult ezért tanácsosnak láttuk felöltöztetni, fürdetésről szó sem esett, a magzatmáz remek védőanyag a kisbabák számára az első napokban, és úgy tudom a fürdetés elég erőteljes beavatkozás a baba aurájába Ezért én csak a 10. nap fürdettem meg, addig mandulaolajjal kentem át a bőrét, meg rózsaolajos desztillált vízzel mostam át, ahol szükséges volt. Így gyönyörű rózsás maradt a bőre. S az első fürdetéskor sem volt semmilyen sírás, hanem kifejezetten élvezte a lubickolást.