Születésnapra

"Drága Nandu!

Családunkban a szülinapos virágot visz az édesanyjának, aki megszülte és nevelgette.
Lehet, hogy furán hangzik, de egy kicsit családtagnak érzünk téged is. Olyannak, aki Marci születéséig terelgetett, kísért minket.
Marci születésnapja alkalmából fogadd tőlünk ezt a születéstörténetet. A történetet tekintsd sajátodnak, oszd meg mindazokkal, akik szeretnek ilyen történeteket olvasni.

Szeretettel: Éva, Ádám és Marci"

Drága Nandu!

Amikor bementem a kórházban a szobába, kipakoltam a táskámat, bemutatkoztunk egymásnak Zsófi nevű szobatársammal, ő megkérdezte, hogy mikor szültem. Én mondtam neki, hogy most. Mire ő elképedt és megjegyezte, hogy nem látszik rajtam, könnyű szülésem lehetett. Pedig a 40 órás vajúdást, a pszichés elakadás miatt kórházban infúzióval megtámogatva befejezett szülést a legritkább esetben sem szokták a könnyű jelzővel illetni.

Így a könnyű jelző helyett valami mással kell kezdenem a születés-történetem. Kézen fekvő lenne azzal indítani, hogy péntek hajnalban fél négykor felkeltem pisilni. Már este is olyan fura, majdnem kaparászó érzést véltem felfedezni a méhem alján, de mivel még három hetem volt vissza a várandóságomból ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Szóval pisiltem és megkérdeztem a még mindig a neten lógó férjemet, hogy egészen véletlenül nem akar-e ő is lefeküdni. Akart. Lefeküdtünk, sötét lett. Ádám, mivel jól elfáradt igen hamar elkezdett „hangosan szuszogni” én pedig az oldalamon feküdve próbáltam visszaaludni. Éreztem egy pukkanást. Azon kezdtem el morfondírozni, hogy az élménybeszámolók alapján valahogy ilyennek képzelném el azt, amikor megreped a magzatburok. Na de ha nekem megrepedne a magzatburkom, akkor ugye elfolyna a magzatvizem is. Amikor idáig jutottam a gondolatmenetemben elöntött a magzatvíz. „Nyuszi! Elfolyt a magzatvizem! Elfolyt a magzatvizem! Szülünk, Nyúl!” Kiabáltam boldogan és gyorsan lecsúsztam az ágyról a földre, hogy mégse a méregdrága matracot áztassam el. Ádámnak még volt egy gyenge próbálkozása: „Biztos? Nem lehet, hogy csak bepisiltél?” De aztán boldog nevetésem kiverte az álmot a szeméből. Meggyőződött róla, hogy ennyit mégsem pisilhetek, gyorsan hozott néhány törölközőt és leült mellém a földre örvendezni azon, hogy a hamarosan megismerhetjük a mi pici fiunkat, aki 37 hét után éppen ma hajnalban döntött úgy, hogy világra akar jönni. Ma úgy érzem, hogy ez volt életem legboldogabb pillanata. Mert ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Marci most már hamarosan ott lesz a karomban, megismerhetem végre az én kis pocaklakómat, kicsomagolhatom végre az ajándékot, amire évek óta vágytam.

Tehát kézenfekvő lenne ezzel a magzatvízelfolyásos momentummal kezdeni. De akkor honnan derülne ki, hogy az én Marcim milyen remek időzítéssel indult el és hogy én mennyire nem voltam készen az ő fogadására, pedig már nagyságrendileg három éve minden nap erre készültem? Mert úgy három éve kezdetem el intenzíven foglalkozni a babatervezéssel. Mivel a körülmények nem voltak adottak ahhoz, hogy rögtön a tettek mezejére lépjek, először elméleti síkon vetettem bele magam a témába.  Lógós munkahelyeimnek, olthatatlan tudásvágyamnak és a korlátlan internet hozzáférésnek hála egyre mélyebbre merültem a babázás, babavárás, szülés témakörében. Magam is meglepődtem, hogy egyre jobban foglalkoztatott a háborítatlan szülés gondolata és hogy az igazi háborítatlanságot az otthonszülésben láttam megvalósulni a mai magyar viszonyok között.

Marcim tulajdonképpen az első komolyabb próbálkozás alkalmával megfogant. A pozitív terhességi teszttel a kezemben már kétségem nem volt afelől, hogy én bizony otthon akarom világra hozni magzatom. Be kell vallanom, abban nem voltam még biztos, hogy kivel szeretnék otthon szülni, de két e-mail után nyilvánvalóvá vált, hogy én Téged választalak. Aztán az első személyes találkozás számomra is meglepően mély hatást tett Ádámra, aki addig „asszony dolgának” tartotta a szülést. A kocsiba beszállva Ádám azt kérdezte tőlem, hogy ha van ilyen lehetőség is, akkor miért nem így akar szülni minden nő?

Ami azt illeti, szerettem a várandós találkozóinkra járni. A naplóba, amit a várandóságom alatt vezettem azt írtam, a nőgyógyászhoz azért járok, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat az ultrahanggal, Nanduhoz pedig azért, hogy valaki a várandósságunkat is ápolja. Biztos ostobán hangzik, de nekem most hiányzik ez a lányos program.

Szóval, nagyon vártam már Marcit. Ami az időzítést illeti: tökéletes volt. Szerdán még dolgoztam. Aztán csütörtökön Ti jöttek hozzánk látogatóba, amolyan főpróbára.  Nagyon örültem, hogy végre én láthatlak vendégül benneteket. Legnagyobb örömömre Ádám is szabadságot vett ki csütörtök-péntekre, úgyhogy ő is itthon volt. Megbeszéltük az elkövetkezendő hetek teendőit, hogy be kell még szerezni a bevásárlólista legnagyobb részét, kéne csináltatni egy vérképet, hogy tudjuk, mire számíthatunk a szülés közben, nincs még pótolva a több mint egy éve ellopott tajkártyám, be kell szerezni a PKU szűrőpapírt, és nincs még babafürdető kádunk, pelenkázó szivacsunk, nincsenek kivasalva a ruhácskák és a pelusok.  Végiggondolva a teendőket kicsit elborzadtam, részint mert nagyon utálok „ügyet intézni”, részint pedig mert már a létezés is nehezemre esett néha, nem is beszélve a vásárlásról, mosásról, vasalásról. Ezt a borzongást leszámítva nagyon kedélyes hangulatban telt a találkozó (mint az összes többi alkalom is) és távozóban megjegyeztétek, hogy legközelebb akkor jöttök, amikor már szülök. Ez elég izgalmasan hangzott. Érdekes, hogy aznap volt még egy búcsúzkodás, amikor Ádám nagyfia és a barátnője ment el. Nekik véget ért a vizsgaidőszak és indultak vidékre 10 napra. Nekem végigfutott az agyamon, hogy tulajdonképpen milyen egyszerű lenne, ha Marci szépen megszületne, mire visszajönnek, mert ugyan volt koncepció arra vonatkozóan, hogy hova deportáljuk őket a szülés alatt, de ez mégis csak macerásabb lett volna.

Szóval csütörtök estére magunk maradtunk Ádámmal. A pénteki ügyintézős napot tervezgetve tértünk nyugovóra.

Miután magunkhoz tértünk a hajnali fél négykor bekövetkezett magzatvíz elfolyása felett érzett örömből, gyorsan számba vettem a teendőket. Mindenekelőtt még a földön ülve felhívtalak. Ujjongva meséltem, hogy elfolyt a magzatvizem. Kicsit remegett a hangom izgalmamban, de próbáltam a tényeke szorítkozni, miszerint hirtelen nagy mennyiségű víz folyt el, rózsaszínes, opálos, pici fehér szöszökkel, sehol egy fájás és egyébként nagyon boldog vagyok. A kétszer kettő józanságával hullott rám a tanácsod: készülj maratonra, próbálj meg visszaaludni. Úgy emlékszem elég őszinte voltam ahhoz, hogy előre bocsássam, ennek elég kicsi az esélye, tekintettel jól fejlett harctéri izgalmamra, de egy kis visszafekvést azért megígértem. Úgy állapodtunk meg, hogy három óra múlva, vagy ha valami rendkívüli dolog történik, újra hívlak. Ezután letusoltam, felmértem a terepet, megállapítottam, hogy sürgősen be kell tennem egy fehér és egy színes mosást, lehúztuk az ágyat és elkezdtük a matrac intenzív szárítását majd összeírtam egy hosszú bevásárló listát. Szegény Ádámnak megágyaztunk a nappaliban és ő el is aludt. Én úgy negyed hat körül végeztem a beszerzési listával és gondoltam, hogy ha már megígértem neked, hát lefekszem. Először a jobb oldalamra próbáltam ledőlni, de néhány másodperc múlva fel kellett kászálódnom, mert a helyzetet roppant kényelmetlennek találtam. Aztán kisvártatva megpróbálkoztam a másik oldalammal is, de hasonlót tapasztaltam és meg kellett állapítanom, hogy nekem bizony fájásaim vannak. Mégpedig úgy 10-12 percesek és fájás közben teljesen kizárt, hogy feküdni tudjak. Lőttek az alvásomnak. Újra felvertelek álmodból, hogy elújságoljam  a fájásokat, aztán főztem egy kávét Ádámnak és elindítottam a beszerzőútjára.  A listáján a konyhai nagybevásárlás tételein túl szerepelt körömvirágkrém, Betadin és gyerekfürdető kád is. Nem csoda hát, hogy csak tíz körül ért haza. Addig remekül elvoltam magamban is. Felhívtam édesanyám, kedélyesen elcsevegtünk többször is. Megígértem neki, hogy a szülés alatt folyamatosan tájékoztatom majd a folyamat állásáról. Beszéltem a munkahelyemmel, hogy ne várjanak, mert szülök.

Aztán elkezdtem vasalni. Az összes babaholmi ki volt már mosva, de a vasalást valahogy halogattam. Minek túl korán fertőtleníteni? Azóta pedig, hogy a vajúdás felkészítő tanfolyamon elmesélted, hogy ő a vajúdásod látenciaszakában túrógombócot főztél, direkt tervezgettem, hogy én majd babaholmit vasalok. A többszöri telefonálgatásban elhúzódott a vasalás. A fájások közben már semmi kedvem nem volt telefonon beszélni és a vasalódeszkára támaszkodva vártam, hogy elmúljon a fájás. És eljött az a pont is, amikor már alig vártam, hogy Ádám hazaérjen. Úgy éreztem szükségem van a segítségére. Amit aztán meg is kaptam. Maratoni vajúdásom aktív szakaszának szinte minden fájását a nyakában lógva vészeltem át. Egy kis reggeli után úgy éreztem kezdenek erősödni a fájásaim és nagyon meglepődtem, hogy már nem én szerettem volna veled beszélni telefonon, hanem Ádámot bíztam meg ezzel. Arra emlékszem még, hogy ekkor tavasziasan sütött a nap. Nagy meglepetés volt számomra, amikor vasárnap reggel azt vettem észre, hogy esik a hó.  A péntek reggel és a szombat éjszaka közötti időszakban a napszakok megkülönböztetése sem mindig sikerült, nem ám az időjárás figyelése. Ez főleg annak tükrében tűnhet furcsának, hogy az aktív szakban az óra rabja voltam. Figyeltem a fájások ritmusát, de inkább csak a nagymutató kötött le és nem tudatosult bennem a kismutató.  Sűrűsödtek a fájások és szükségesnek éreztem, hogy kigyere hozzánk. Persze a fájások ritkultak és az intenzitásuk is csökkent, ahogy megérkeztél. Klasszikus "szociális szakasz" jelenetként hellyel kínáltalak, és kávét főztem neked. Ehhez képest amikor a többiek másnap hajnalban megérkeztek, legalább negyed órán át nem is „találkoztunk”.

Úgy dél körül érkeztél. Én még elég kommunikatív voltam, de aztán kezdtem felvenni azt a sémát, amiben gyakorlatilag a vajúdásom aktív szakát töltöttem: két fájás között a kanapé szélén ülve pihentem, fájásokat pedig néha az asztalra támaszkodtam, de leginkább Ádám nyakába borulva tartottam elviselhetőnek. Két fájás között még ekkor is elég „szociálisnak” éreztem magam. Kicsit röstelltem, hogy odacsődítettelek, amikor Marci még nem volt sehol. De valahogy akkor éreztem magam biztonságban, ha ott voltál legalább a szomszéd szobában.

A délután szépen eltelt, én ütemesen fájogattam, úgy 7-10 perces fájásaim voltak. Amikor reggel beszéltem édesanyámmal még megemlítette, hogy délutánra akár már karomban is tarthatom Marcit. Ezt egyszerűen el sem tudtam képzelni.  És azt hiszem ez volt a probléma alapja. Mert én vártam az én Marcimat. Elképzeltem a pocakomban forgolódva, elképzeltem, hogy majd tologatom a babakocsiban, hogy tisztába teszem, de azt nem tudtam elképzelni, hogy megszülöm. Azt el tudtam képzelni, hogy vajúdok, hogy kitágulok, hogy engednek a csontjaim, hogy az én csöpp babám kiférjen, de azt nem tudtam elképzelni, hogy azon a kis helyen hogyan fog kibújni. Még mondogattam is, hogy a kitolási szakasz olyan, mint amikor egy citromnyi lyukon próbálok átbújtatni egy dinnyét és a végén sikerül.

Szóval a jött az este. Te hazamentél a családodhoz. Azt hiszem hiányoztál. Volt egy kis kommunikációs problémánk is, és én jól bepánikoltam. Azt hiszem ez elég sokat kivett a tartalékaimból. Aztán ránk borult az éjszaka. Az idő ólomlábon járt.  Jöttek 6-10 percenként  a fájások, de nem éreztem, hogy haladnék előre, hogy történne valami. Olyan volt, mintha egy helyben topognék. A fájások ugyanolyanok voltak és úgy éreztem már soha nem lesz ennek vége. Az éjszaka nagyon hosszúnak tűnt. Aztán a változatosság kedvéért elkezdtem hallucinálni. Ha nem állva, fájás közben láttam volna a képet, akkor azt mondanám, hogy álmodtam, de ennek azért elég kicsi az esélye. Szóval egy sok gyerekes, foglalkozására nézve varga család akart beköltözni és ezért fájtam. Láttam a vargát meg a feleségét és a gyerekeket, meg a cipőket is. És csak hogy minden jelenséget produkáljak, amiről a szülésfelkészítő délutánon hallottunk, még hánytam is egyet.

Aztán némi telefonos zaklatás után, amit kérésemre Ádámnak kellett végrehajtani, hajnalban megjöttél, majd a két dúla is megérkezett. Amíg éjszaka szegény Ádám aludt egy órácskát, úgy gondoltam, hogy milyen jól esne nekem, ha körülugrálnátok, maszíroznátok, borogatnátok. Gondoltam, majd zene mellett vajúdok, míg élvezem a borogatást, masszázst. Ehhez képest nagyon zavart a zene és nem viseltem el az érintéseket. Dél körül bebizonyosodott, hogy teljesen kitágultam, de azért még ajánlottál egy kis labdán föl-le hintázást.

Azt hiszem borult volt, de tetszett, hogy világos van. Ezerszer kinyittattam és becsukattam az erkélyajtót. Egy vastag és egy vékony hálóingben felváltva vajúdtam. Hol melegem volt, hol fáztam. Vártam, hogy túl legyek a „pihenj és légy hálás” állapoton és jöjjenek az igazi tolófájások. De ezek még várattak magukra. Ugyan kaptam egy kis ízelítőt, de ez csak arra volt jó, hogy újra képekben lássak fájás alatt. Ekkor úgy tűnt, hogy az eddigi fájásokat magam alá tudtam gyűrni, de ezekre a fájásokra fel kell másznom, mint valami hatalmas, négyzet alakúra faragott sziklákra, melyeket levéllenyomatok díszítenek.

A tolófájások nem voltak elég erősek ahhoz, hogy Marci előbújjon. Folyamatosan figyeltétek a szívhangját, amivel minden rendben volt. Korábbi, otthonszülést dokumentáló képek alapján kialakítottam a saját szülő-pozíciómat. Ádám ölében biztonságban éreztem magam, de a fájásokért szó szerint meg kellett dolgozni. Végigcsináltátok velem a gyógyszer nélküli fájáserősítő módszerek teljes repertoárját. Cseppek, bogyók, őrletek, és a beszélgetések arról, hogy vajon miért nem tudom megszülni a kisfiamat. Beszéltünk a problémámról édesanyámmal, a várandós álmaimról, amelyekben rendre magára hagytam a gyerekem a szülés után. Énekeltem népdalokat, simogattam a pocakomat és próbálkoztunk az oxitocin hormon termelődésének erotikus jellegű serkentésével is. Fájogattam én, de hogy ezek mennyire nem voltak „tiszteséges tolófájások”, azt csak később tudtam meg.

Csodálatos érzés volt, amikor megérezhettem Marci fejecskéjének bársonyát. Újra besötétedett, mire bevonultam a fürdőszobába egy kis tusolásra, beszélgetésre. Érdekes, hogy először csak akkor kezdtem el a Szűzanyához fohászkodni, mint aki szülés ügyben a legilletékesebb. Azt hiszem ez egy kicsit kétségbeesettnek és ebből kifolyólag ijesztőnek hatott Ádám szemében. Itt aztán jött is néhány rendesebb fájás, de valahogy éreztem, hogy ez még mindig nem az igazi. Még mindig nagyon tudatos voltam. Azon elmélkedtem, hogy esteledik és a szomszédok mit szólnak, hogy már 40 órája nyüszítek. És akkor leültél elém a szőnyegre és elmondtad, hogy jó lenne dűlőre vinni a dolgot...

Egy nappal korábban a kórházban szülés még szörnyű tragédiának rémlett, de ekkor már nem láttam olyan borúsan a helyzetet. Újra sötét volt, nagyon féltem a hosszú éjszakától. Úgy éreztem, mindent megpróbáltunk már és végül is eljött az ideje annak a bizonyos segítségnek, amit csak a kórházban tudok megkapni. Attól a pillanattól kezdve, hogy ezt beláttam, úgy éreztem, nem akarok várni semmire. Induljunk a kórházba.

Az események felpörögtek. Kiderült, hogy édesanyámék már Pesten vannak. Mondtam, gyorsan jöjjenek ki hozzánk, hogy be tudjam őket engedni, mielőtt bemegyünk a kórházba. A kórházi csomagom be volt pakolva, de volt egy rövidke listám, amit még be kellett rakni. Ti is becsomagoltatok. Megnyugtató volt, hogy a két dúla velem jött. Befutottak a szüleim, találtam egy kényelmes ruhát (na, erről se gondoltam, hogy szülni megyek majd benne), lesétáltam a harmadikról és vegyes érzésekkel beszálltam a kocsinkba. Örültem, hogy most már hamarosan tényleg meglátom Marcimat (lehet, hogy valóban nem hittem el, hogy meg tudom itthon szülni?!), bár kicsit csalódott voltam, hogy nem sikerült úgy a szülés ahogy elterveztem.

Fura érzés volt a hátsó ülésen utazni, kicsit féltem, mi lesz, ha jön a fájás – mert kicsi fájások azért voltak. Aztán nem történt semmi vészes.

Nagyon jó volt, hogy a kórházban már vártak minket, A két dúla váltva végig velem maradt, a szülésznő kedves volt, és a szülőszoba is meglepően barátságos hangulatot árasztott. Bár a hideg végig futott a hátamon, amikor a szülésznő arra a kérdésre, hogy miért nem az alternatív szülőszobába megyünk, azt a választ adta, hogy ott nem tudják használni a vákuumot.

Átöltöztem, feltették a magzati szívhangot folyamatosan figyelő tappancsokat és bekötötték az oxitocin infúziót. Tettem még egy kísérletet a mosdó meglátogatására, majd amikor visszaértem a szobába ráborultam Ádámra és megéltem az első igazi izmos tolófájásomat. Még volt némi gátlásom, jeleztem, hogy kiabálni fogok. Mondták, hogy nyugodtan tegyem.

A következő fájás már egy szülőszéken talált. Ezen nálam jobban már csak a Doktor úr lepődött meg, aki amikor bejött kezet fogott nem csak Ádámmal, de velem is és még be is mutatkozott (vajon én is megmondtam neki a nevem?) és megkérdezte, hogy nem baj-e hogy bent lesz a szülésnél (tényleg ezt kérdezte, nem csak az én emlékeim csalnak meg). Szóval, amikor meglátta a lepedővel leterített szülőszéket, amin guggoltam megkérdezte, hogy tényleg ezen fogok–e szülni, mert ő ilyet még nem látott. Ami azt illeti, ez alkalommal se helyezkedett valami szerencsésen ahhoz, hogy lásson. Talán két fájás után a szülésznő mondta, hogy gátat kéne metszeni, mert Marci nagyon jön és csúnyán fog szakadni. Na, ezt tényleg nem akartam. Már majdnem elkapott a gépszíj. Mit tehet az ember, ha már kórházban van gépre kötve, folyik az oxitocin, meglebegtették a vákuum rémét is…? Egy utolsó segélykérő próbálkozásként megkérdeztem a dúlámat, hogy szerinte mi lenne a jó. Azóta is meglepődök diplomáciai érzékén, ahogy időt adott nekem csodálatos ötletével, hogy mi lenne, ha megpróbálnám az ágyon térdelve megszülni Marcimat. Komoly gondot okozott nekem felmászni az ágyra. És ez után olyan fájások jöttek, hogy szó szerint csillagokat láttam. Fekete alapon narancssárga tűzijáték szerű csillagokat. A pozíció egyetlen hátránya az volt, hogy a doki helyzetbe került és végre valamit tenni is szeretett volna a jó ügy érdekében, úgyhogy felhívta a figyelmemet, hogy csukjam be a szám, ne kiabáljak, hanem nyomjak csak szépen, ő meg majd vág, mert Marcit már csak a gátam tartja és jobb lenne neki, kint lenne. Erre már hála istennek nem volt alkalma, mert Marci megszületett.

És ekkor fény derült a másik hátrányára a szülési pozíciómnak. Hallottam, hogy Marci szuszog, tüsszent egyet, de csak a kicsi kezét láttam. Aztán gyorsan kivitték, oxigént fújtak az arcába, melengették, méregették és karszalagot kapott. Ezt azzal indokolták, hogy Marci nem sírt fel. Ádám Marcival tartott. Amíg csend volt, a dúlámat kérdezgettem, hogy ugye minden rendben van? Ő nem volt valami meggyőzően optimista, de én túl fáradt voltam ahhoz, hogy igazán aggódjak. Aztán hallottam, ahogy sírni kezd az én gyerekem és nem sokára Ádám diadalittas mosolygással behozta nekem.

Olyan csodálatos szépnek láttam! Rátettük a mellkasomra és megkínáltuk egy kis tejjel. Hát nem volt egy szopibajnok, de kedvesen elcirmogott, amíg engem kezelésbe vettek. A varrás kellemetlen volt, kérdéseimre, hogy még meddig tart, hányat kell ölteni a válasz az volt, hogy annyit, amennyi szükséges. Ja, és megkérdezték, olyan kedvesen és ártatlanul, ahogy csak tőlük telt, hogy mégis mi vitt rá engem (aki egészen normálisnak tűntem akkor éppen), hogy otthonszülést tervezzek. Valami sablonszöveggel válaszoltam és azóta is azon bosszankodom, hogy nem mondtam meg nekik a magamét arra vonatkozólag, hogy az otthonszülés nagy előnye a kórházi szüléssel szemben, hogy a fiammal való első találkozást nem zavarják meg olyan csacskaságokkal, mint egy kicsi, nem vérző gátseb azonnali, fájdalmas ellátása és közben a személyzet kíváncsiságának kielégítése.

Aztán lassan végeztek és én végre foglalkozhattam a gyerekemmel. Elmerülten csodáltam és azt mondogattam Ádámnak, hogy olyan szép, hogy azt sem tudom, kire hasonlít. Azt mondják, két órát voltunk együtt, mielőtt Marcit elvitték orvosi vizsgálatra és engem felküldtek az osztályra. Nekem úgy fél órának tűnt. A vajúdás is egész könnyűnek tűnt már akkor, és annak látom ma is.