Kedvesek!

Tájékoztatásul közlöm veletek, hogy még nem teljesen feldolgozott szülésélményem és valamennyire az otthonszülések körüli vita kapcsán is arra jutottam, hogy felkeresem a kórház betegjogi képviselőjét az alábbi levéllel. Talán okulására szolgál másoknak is. Azt kértem tőle, hogy a levelet ismertessék meg a kórház főigazgatójával, az osztályvezető főorvossal és az osztály dolgozóival is egy osztályos értekezlet keretében, valamint várom írásos válaszukat a leírtakkal kapcsolatban.

Illúziókat nem kergetek arról, hogy mekkora hatása lesz mindennek, de lelkem békéjének megtalálásához meg kellett lépnem.

Ölellek Benneteket: Éva

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tisztelt D. Á. betegjogi képviselő!

Az alábbiakban röviden összefoglalom, miért fordultam Önhöz:

2009. .......-án reggel érkeztem a ............ kórházba, előrehaladott vajúdással. Terveim szerint otthon szerettem volna szülni, ám teljes tágulásban a tolófájások hiányában úgy döntöttünk a bábámmal, hogy kórházi segítséget kérünk a szülés befejezéséhez.

Itthonról 7:45 perckor indultunk, a kórházi érkezés, adatfelvétel és vizsgálatok után a szülés 8:05 perckor befejeződött, hüvelyi úton, az ügyeletes doktornő, dr. H. M. közreműködésével. A gyermek egészséges, a kórházi rutin szerinti beavatkozások után felépülésem 6 hét elteltével az ilyenkor szokásos módon zajlott, a gátmetszés nyomán kívül semmiféle maradandó testi károsodást nem szenvedtem, egészséges vagyok. Azért kértem segítséget, mert az adott helyzetben úgy ítéltem meg, szükségem van rá, és a szülés fizikai síkján nyújtott segítségért hálás vagyok. Panaszom nem érinti az orvosi kompetenciába tartozó beavatkozásokat, ezek szükségességét, módját, hanem kizárólag azt a bánásmódot, amivel dr. H.M. viszonyult hozzám.

            Sérelmezem, hogy tervezett otthonszülésem miatt nem részesülhettem az egyenlő bánásmódban, már az első vizsgálattól fogva megbélyegzett emiatt. Az első hüvelyi vizsgálatkor, amikor jeleztem, hogy a beavatkozása fáj, közölte, hogy az otthonszülésnek vége, már a kórházban vagyunk, és itt vége a finomkodásnak. Nem múlt el olyan vizit, amikor ne tett volna valamilyen megjegyzést. Ezek közül a legenyhébb kifejezése „a maga korában már nem kellene ilyen kalandokba bocsátkoznia” volt. (33 éves voltam, ezt a megjegyzését nem is értem.) Valamennyi bántását az eltelt idő távlatában már nem tudom felidézni, de a légkörre, a bánásmódra nagyon pontosan emlékszem, és még ma sem tudok teljesen mentesülni a hatása alól.

            Sérelmezem továbbá, hogy a tervezett beavatkozások előtt nem volt lehetőségem tájékoztatást kapni azok céljáról. Amikor megkérdeztem, hogy miért van szükség antibiotikumos kezelésre, akkor válasz helyett közölte, hogy „jó, akkor nem kap”, kérdésemet támadásnak vélve, ahelyett, hogy elmagyarázta volna ennek célját. Később, mikor más orvostól megkaptam a magyarázatot, magam kértem az antibiotikumos kezelést, ezt pedig H. doktornő mikor megtudta, közölte, hogy „nem cirkuszban vagyunk, hogy egyszer ezt, máskor meg azt kérem”.

            H. M. doktornő a kórházi tartózkodásom során folyamatosan szóbeli bántásokban részesített, súlyosan megalázva emberi méltóságomban. Amikor a gátmetszés varratait szedte ki, és a fájdalom csökkentésére mély kilégzéseket végeztem, gúnyosan közölte, hogy „bizony,  bizony, a varratszedésbe bele szoktak ám halni”. Amikor arra a döntésre jutott, hogy a katétert még nem veszik ki, és én emiatt – az adott helyzetben nagyon is érhető módon, kiszolgáltatott helyzetemben és ingadozó hormonjaim hatása alatt – elsírtam magam, együttérzés, vigasztalás, higgadt magyarázat helyett gúnyos kegyetlenséggel közölte, hogy „a picsogást be lehet ám fejezni, senki nem kíváncsi rá”.

            Kórházi tartózkodásom végül 5 nap után saját felelősségemre való hazatéréssel ért véget, mikor úgy láttam, ez az egyetlen módja annak, hogy kiszabaduljak ebből az ördögi körből, hogy épp a kezelésemmel foglalkozó orvos bántalmaz.

            Mindezek miatt jutottam arra a döntésre, hogy betegjogi képviselőhöz fordulok. Úgy vélem, egy civilizáltnak nevezett kultúrában a XXI. században senki nem alázhatja meg így embertársát, főleg nem egy orvos, visszaélve orvosi hatalmával. A történteket, mint súlyos emberi gyarlóságot megbocsátom, de nem hagyom szó nélkül, annak reményében, hogy mással ez a jövőben nem fordul elő.

 Tisztelettel:

B. Éva