Kedvesek!
Tájékoztatásul közlöm
veletek, hogy még nem teljesen feldolgozott szülésélményem és valamennyire
az otthonszülések körüli vita kapcsán is arra jutottam, hogy felkeresem a kórház
betegjogi képviselőjét az alábbi levéllel. Talán okulására szolgál
másoknak is. Azt kértem tőle, hogy a levelet ismertessék meg a kórház
főigazgatójával, az osztályvezető főorvossal és az osztály
dolgozóival is egy osztályos értekezlet keretében, valamint várom írásos
válaszukat a leírtakkal kapcsolatban.
Illúziókat nem kergetek arról,
hogy mekkora hatása lesz mindennek, de lelkem békéjének megtalálásához
meg kellett lépnem.
Ölellek Benneteket: Éva
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Tisztelt
D. Á. betegjogi képviselő!
Az
alábbiakban röviden összefoglalom, miért fordultam Önhöz:
2009.
.......-án reggel érkeztem a ............ kórházba, előrehaladott vajúdással.
Terveim szerint otthon szerettem volna szülni, ám teljes tágulásban a tolófájások
hiányában úgy döntöttünk a bábámmal, hogy kórházi segítséget kérünk
a szülés befejezéséhez.
Itthonról
7:45 perckor indultunk, a kórházi érkezés, adatfelvétel és vizsgálatok után
a szülés 8:05 perckor befejeződött, hüvelyi úton, az ügyeletes
doktornő, dr. H. M. közreműködésével. A gyermek egészséges, a kórházi
rutin szerinti beavatkozások után felépülésem 6 hét elteltével az
ilyenkor szokásos módon zajlott, a gátmetszés nyomán kívül semmiféle
maradandó testi károsodást nem szenvedtem, egészséges vagyok. Azért kértem
segítséget, mert az adott helyzetben úgy ítéltem meg, szükségem van rá,
és a szülés fizikai síkján nyújtott segítségért hálás vagyok.
Panaszom nem érinti az orvosi kompetenciába tartozó beavatkozásokat, ezek szükségességét,
módját, hanem kizárólag azt a bánásmódot, amivel dr. H.M. viszonyult hozzám.
Sérelmezem, hogy tervezett otthonszülésem
miatt nem részesülhettem az egyenlő bánásmódban, már az első
vizsgálattól fogva megbélyegzett emiatt. Az első hüvelyi vizsgálatkor,
amikor jeleztem, hogy a beavatkozása fáj, közölte, hogy az otthonszülésnek
vége, már a kórházban vagyunk, és itt vége a finomkodásnak. Nem múlt el
olyan vizit, amikor ne tett volna valamilyen megjegyzést. Ezek közül a
legenyhébb kifejezése „a maga korában már nem kellene ilyen kalandokba
bocsátkoznia” volt. (33 éves voltam, ezt a megjegyzését nem is értem.)
Valamennyi bántását az eltelt idő távlatában már nem tudom felidézni,
de a légkörre, a bánásmódra nagyon pontosan emlékszem, és még ma sem
tudok teljesen mentesülni a hatása alól.
Sérelmezem továbbá, hogy a
tervezett beavatkozások előtt nem volt lehetőségem tájékoztatást
kapni azok céljáról. Amikor megkérdeztem, hogy miért van szükség
antibiotikumos kezelésre, akkor válasz helyett közölte, hogy „jó, akkor
nem kap”, kérdésemet támadásnak vélve, ahelyett, hogy elmagyarázta volna
ennek célját. Később, mikor más orvostól megkaptam a magyarázatot,
magam kértem az antibiotikumos kezelést, ezt pedig H. doktornő mikor
megtudta, közölte, hogy „nem cirkuszban vagyunk, hogy egyszer ezt, máskor
meg azt kérem”.
H. M. doktornő a kórházi tartózkodásom
során folyamatosan szóbeli bántásokban részesített, súlyosan megalázva
emberi méltóságomban. Amikor a gátmetszés varratait szedte ki, és a fájdalom
csökkentésére mély kilégzéseket végeztem, gúnyosan közölte, hogy
„bizony, bizony, a varratszedésbe
bele szoktak ám halni”. Amikor arra a döntésre jutott, hogy a katétert még
nem veszik ki, és én emiatt – az adott helyzetben nagyon is érhető módon,
kiszolgáltatott helyzetemben és ingadozó hormonjaim hatása alatt – elsírtam
magam, együttérzés, vigasztalás, higgadt magyarázat helyett gúnyos
kegyetlenséggel közölte, hogy „a picsogást be lehet ám fejezni, senki nem
kíváncsi rá”.
Kórházi tartózkodásom végül 5
nap után saját felelősségemre való hazatéréssel ért véget, mikor úgy
láttam, ez az egyetlen módja annak, hogy kiszabaduljak ebből az ördögi
körből, hogy épp a kezelésemmel foglalkozó orvos bántalmaz.
Mindezek miatt jutottam arra a döntésre,
hogy betegjogi képviselőhöz fordulok. Úgy vélem, egy civilizáltnak
nevezett kultúrában a XXI. században senki nem alázhatja meg így embertársát,
főleg nem egy orvos, visszaélve orvosi hatalmával. A történteket, mint
súlyos emberi gyarlóságot megbocsátom, de nem hagyom szó nélkül, annak
reményében, hogy mással ez a jövőben nem fordul elő.
Tisztelettel:
B. Éva