Szabó T. Anna: Az erő

Az erő előbb befelé visz,
a túlfokozott gyönyöré:
a folyót forrásba rántva
a hullámzás magába zárja
a követelő anyaméh -
halad lüktetve, öntudatlan:
kezdete végcélja felé.

Valahogy kiválasztatik
a többi közül. Hogy mire?
Csak annyit tudni előre,
hogy épp neki kell élnie.
Vékony vörös fonalra kötve
csak készülődik arca-teste -
de máris dobog a szíve.


Szaporodnak és sokasodnak
a sejtek, langyos víz alatt,
az ősteremtés ritmusában
teszi a dolgát az anyag,
tudat nélküli puszta lénye
egy nagyobb akarat edénye:
a lüktetést cselekszi csak.

Nyújtózik, átremeg a léte
a boldog belső tereken,
kitelik, készül, jő az óra,
a túlcsorduló kegyelem -
és nyomakszik és kifelé tör
egyre szűkülő börtönéből,
hogy lélegezzen és legyen.


Elvégeztetett. Jön a hullám,
a fekete hullám megint,
az öröm helyére tolul be
az erő parancsa szerint -
hogy megérthesd a régi rendet:
nincsen teremtő és teremtett.
És ugyanazt a gyönyört érzed,
és ugyanazt a kínt.

Forrás: Tarisznyakönyv