Szabina és János
2005. november 24 – 25.

 Kés hegyén, borotva élén

             János és Szabina nagyon fiatalok. Csak azért említem a korukat, mert ezzel ellentétben áll az a lelki és szellemi érettség, ahogyan a kislányuk érkezésére készülődtek. Fontos volt számukra, hogy a lehető legtermészetesebb, legbarátságosabb módon fogadják a babát. Fogadott orvosra és sok ezres borítékra nem telt a pénzükből, de úgy gondolták, bízhatnak az egészségügyi ellátásban. Azt viszont gondosan igyekeztek kiválasztani, melyik kórházba indulhatnak biztonsággal, ha elérkezik a döntő nap.

            Megnézték a környékbeli intézményeket, körbejárták a szülésfelkészítő tanfolyamokat, mindent megkérdeztek, amit kritikusnak gondoltak. Végül a helyi nagy kórház forgalmas és meglehetősen merev szabályzatú szülészete helyett egy szomszédos város kisebb, barátságosabbnak, és – a feltett kérdésekre adott válaszok alapján – bababarátabbnak tűnő osztályát választották. Itt, a másik hellyel ellentétben, külön vajúdószoba áll rendelkezésre, meghitten elszeparálható részben, sokféle, a vajúdást könnyítő eszközzel, mint a bordásfal, a matrac vagy a labda. Ezen kívül nem kellett választani, hogy az apuka vagy a dúla legyen-e a szülő nővel: jöhet mindkettő.

            A baba ellátását tekintve is liberálisabbnak tűntek. Azt mondták, ha minden rendben van vele, a szülők kérése az elsődleges. Vagyis együtt tölthetik az első két órát, lehetőség nyílik az azonnali szoptatásra, nem mossák le a magzatmázat. Volt még egy fontos szempont: Szabina mindenképpen természetes módon, gyorsítók és mesterséges beavatkozások nélkül akart szülni, továbbá el akarta kerülni a gátmetszést is. A Hol jó szülni? című kiadványban ennél a kórháznál az áll: „ha az anya kifejezetten nem tiltja meg, első gyermek esetében végzünk gátmetszést”. Vagyis, ha az anya megtiltja, értelmeztük a szöveget, akkor nem vágnak.

János csütörtök délben hívott, hogy úgy érzik, itt az idő. Szabinának kb. fél 11 óta bő ötperces kontrakciói vannak, és bár korábban akadtak már akár két óráig tartó, szülési intenzitású jóslófájásai, ezek most más jellegűek, nem is éjszaka jöttek, mint azok, és hasmenés kíséri őket. Meg valami sűrű fehéres nyálka, valószínűleg a nyákdugó. Ígéretesen hangzott. Kértem fél órát, hogy lássuk, változik-e a kontrakciók gyakorisága vagy intenzitása, és hogy elintézzem a helyettesítésemet a munkahelyemen. A fél óra elteltével hívtam őket. Szabina vette fel, és bár azt mondta, semmi változás nincs az előző beszélgetésünkhöz képest, hallottam a hangján, hogy nagy koncentrálással lélegzi le az épp érkező hullámot. Abban maradtunk, hogy eszik, iszik, zuhanyozik, és összerakják még Jánossal, amit hirtelenjében kell, és ha úgy érzi, indulnunk kell, hívnak. Ez történt fél egykor. Fél kettő táján ismét János volt a vonalban, és megbeszéltük, hogy negyed háromkor találkozunk a ház előtt, ahol lakom. Azért így, mert tanyán laknak, és a hó miatt nem tudtam volna őket biciklivel elég biztonságosan megközelíteni. Kettőkor hazarohantam még pár cuccért, aztán a kapuban találkoztunk.

Szabinát a szociális szakban találtam: beszélgetett, élénk volt, tett-vett, fésülködött, készülődött. Sokat ivott, és módjával eszegetett is. Végül fél négy körül indultunk el a kórházba. Négy után értünk oda, Szabinát gyorsan el is ragadta a gépezet. Sajnos. Bő egy óra múlva láttuk csak viszont őt, addigra már túl volt egy CTG-n, egy belső vizsgálaton, bár közölte velük (az este folyamán még többször is), hogy nem akar gátmetszést, egy „a biztonság kedvéért” történő borotváláson, és a beöntésen is (minek, ha egyszer volt hasmenése?). Addig mi ülhettünk Jánossal a folyosón. Ez idő alatt néhányszor láttunk ajtón ki, ajtón be közlekedni egy fiatal fehérköpenyest, aki egyszer csak zavartan megtorpanva előttünk azt motyogta, hogy „Jó estét, Csqw”rxv%? doktor vagyok, én vagyok ma az ügyeletes”, és mire mi is bemutatkozhattunk volna, már el is viharzott. Ez az ember fél. Ez volt az első benyomásunk mindkettőnknek.

Szabina később elmondta, úgy érzi, a doki inkább tanulni szeretett volna az éjjel a szakvizsgájára, vagy csak pihenni, vagy mit tudja ő, de a választott orvos nélküli, egyedül általa „vezetett” szülés gondolata határozottan megrémítette. Közben volt egy esti szülésznőváltás is, a távozó műszakos elmondta, hogy a doktor igazából a szomszédos város  szülészetén dolgozik (ott, ahol Szabina túl ridegnek találta a rendszert), és csak ritkán vállal ügyeletet ebben a kórházban. János is megjegyezte, hogy emlékszik rá, látta őt a folyosón, amikor kötelező védőnői vizsgálatra mentek. Nem tűnt túl jó ómennek, hogy ez az elkerülni vágyott közeg ily módon mégis betört a képbe.

A folyosón ültünkben az is kiderült még, hogy rossz idők járnak mostanság az itt szülő kismamákra, mivel a két nap alatt három szülés volt, s mindhárom császárral végződött. És hogy jelenleg nincs hely a baba-mama szobákban (de reggel valaki hazamegy, tehát ürül majd egy ágy).

Végre a szülésznő jelezte, hogy beköltözhetünk az alternatív vajúdószobába, és Szabina is hamarosan csatlakozhat hozzánk (végre valahára!), ha kiürült a beöntés. „A többi néma csend.” Lecuccoltunk, mécsest gyújtottunk, előszedtünk ezt-azt, és eltelt kb. 10 perc. Kimentem a szülészet külön folyosójára, melynek egyik oldalán van a vajúdó, a másikon pedig, vele szemben a felvételi helyiségek, az előkészítő és a szülőszobák. Szóval, mivel a környéken minden csendes volt, elkezdtem keresni Szabinát. Az előkészítő felől hallatszott motozás, hát bekopogtam. „Pillanat!” – hallottam az ő hangját. Azt feleltem, hogy csak nyugodtan, csupán azért szólok, hogy tudja, itt vagyok kint, ha bármire szüksége volna. Nyílt az ajtó, Szabina kórházi hálóingben, megkönnyebbült arccal fogja a kezemet: „Már azt hittem, hogy az az ember jött vissza…” Hát ez igazán gáz. Mert ha nekem nem szimpatikus a doki, az elhanyagolható szempont, de ha neki sem, az komoly hátrány. Örül, amikor megtudja, hogy végre újra együtt lehet velünk, és már be is telepedtünk a vajúdóba. János mosolyogva fogadja az ajtóban.

Szabinának fájt a belső vizsgálat, holott korábban sohasem okozott neki problémát a várandósgondozás során. „Ez a doki be van sz…va a szüléstől” – közli velünk tömören, amit mi is éreztünk. Aztán megtapasztaljuk ennek az előnyeit is, hiszen a doktor órákig nem mutatkozik. Van időnk ráhangolódni a kis szoba meghitt fényei mellett a hullámokra, melyek szép ütemben haladnak. Pár perccel a kis család újraegyesülése után az addig 4-5 perces kontrakciók 3 percesekre erősödnek, és kitartóan, rendszeresen jönnek. A vizsgálat szerint kétujjnyi a méhszáj. Magyarázom, hogy ez négy centit jelent, és tíz a szabad út a babának. Együtt örülünk, hogy már majdnem a fele megvan. Szabina szinte iskolapéldája a pszichés alapon működő vajúdásnak: ötperces kontrakciói voltak, amikor telefonáltak. Ezek hat körülire ritkultak, amikor János elindult értem (egyedül maradt egy kis időre, és nem érezte magát annyira biztonságban), újra ötpercesekké váltak, amikor visszaértünk, és a kocsiban, útban a kórház felé ismét bő 6, néha 7 percenként jöttek. A kórházba érkezéstől ismét 5 percek, és onnantól, hogy nyugodtan magunkra maradhattunk a vajúdóban, erősödő 3 percesek következtek.

Leginkább négykézláb érzi jól magát, kéri a masszázst a keresztcsont tájékán. Ehet, ihat, nem nézi senki, hogy mit tesz (bár hivatalosan az evés már tilos lenne): eszik egy almát, teázik, majd áttér a sima ásványvízre.

7 óra körül fölbukkan a doki, hogy szeretné megvizsgálni. Szabina időt kér, épp egy kontrakcióban van benne. A doktor türelmes, bólint, majd eltűnik a térből. Elkezdem szeretni a tapintatáért (később ezt inkább a teljes bizonytalansága számlájára írom, de ekkor jól jött nekünk, akármi is vezette a lépteit, minél messzebb tőlünk). Szabina Jánosra borulva várja a kontrakció végét, közben hallom, amint a fülébe súgja: „Gyere velem, kérlek, egy percre se hagyj egyedül ezzel az emberrel!”

Átballagunk a szülőszobára, ott van a klasszikus vizsgálóasztal. Hála az égnek, a doktorunk nem vizsgál kontrakció közben, bár a szünetében jó sokat matat odabenn. Kérdezzük mi van, ő inkább a szülésznőnek kommunikál, kvázi a fejünk felett, szaknyelven, félszavakból. Szabina kérdéseire csak hümmög valamit. A szívhangok tökéletesek. Ez megnyugtató. Visszafelé tartva a vajúdóba kódfejtésbe fogok: magyarázgatom, mi mit jelentett a hallott fragmentumokból. A helyzet biztató: két óra alatt háromujjnyira tágult = hat centi a méhszáj, már csak négy van hátra a tízből. Mi az, hogy feszül a burok? Ez baj? Dehogyis, sőt. Semmi ok az izgalomra. A méhszáj puha, elöl van, és rugalmasan tágul. Ez is csupa jó hír. Megnyugszik mindenki.

A burok dolga egyébként érdemel néhány szót. Jánosék minden művi siettetést elutasítottak, és már az elején közölték az orvossal, hogy ráérnek, nekik nem sürgős a szülés. Nem kérnek sem fájáserősítőt, sem burokrepesztést, hoztak háziszereket, ha lehet, haladjon minden a maga tempójában. Valami miatt a burkot nagyon szerették volna mielőbb megrepedve látni. Már a fölvételkor javasolták a beavatkozást, de Szabina akkor is nemet mondott rá. Később, a hétórai vizsgálat után, amikor a szülésznő visszakísért minket a vizsgálóból a vajúdóba, újra szóba hozta a dolgot. Hogy ha nem reped meg, akkor mégiscsak jobb lenne, nem fáj, de erősíti a kontrakciókat, milyen jó, mert mennyit gyorsít stb. Azt is kihangsúlyozta, hogy burokban születni nem jó, és a kitolási szakban legkésőbb úgyis megrepesztik (kvázi akár tetszik, akár nem – bár azért nem fogalmazott ilyen sarkosan, csak érezhető volt a sorok között). Ez viszont annyira már nem izgatott minket, mert ha a kitolási szakig hajlandók várni vele, az éppen elég lesz nekünk, hisz valószínűleg úgyis megreped magától előtte. Ebben kiegyeztünk.

Amikor viszont az orvos a vizsgálat előtt közölte, hogy a szívhanghallgatás után be akart kötni egy infúziós kanült Szabina kézfejére, mert „bár most minden rendben halad, de ki tudja…”, mindhárman tiltakoztunk. Megkérdeztem, mi szükség van rá, ha minden tökéletes. Ezt láthatóan erős támadásnak vette, bár nem annak szántam. 

-         Ezt hadd én döntsem el! – válaszolta. 

Ám János és Szabina sem egyezett bele, és a vizsgálat utánra úgy tűnt, a doktor sem emlékezett már a korábbi tervére. Mindenesetre a kanül nélkül érkeztünk vissza a vajúdóba.

Héttől nyolcig tartott az az időszak, amikor a has alján lévő húzás erősödött, ezért elkezdtünk muskotályzsályás forró borogatást tenni rá. Ez és a keresztcsonti masszázs jólesett Szabinának. A burok nyolc előtt valamivel repedt meg. Innentől érezhetően sokkal intenzívebbek lettek a kontrakciók, és sebesen kellett cserélgetnünk a borogatásokat. János mártogatta a pelenkákat a forró vízbe, én pedig a keresztcsontot masszíroztam. Örültem, hogy előtte Szabinának volt ideje megtapasztalni az enyhébb hullámokat is, aminek a lehetőségét elvették volna tőle, ha művileg repesztenek, és talán még jobban elfáradt volna az idő előtti erős húzásoktól. Leginkább négykézláb, térden, a sarkán, vagy az alacsonyabbik ágy szélén ülve érezte kényelmesen magát. Igazán szépségesen és hatalma teljében fogadta a vajúdás hullámait. Jó két órát töltöttünk háborítatlanul, belesimulva Szabina ritmusába. Torokszorítóan gyönyörű érzés volt a részesének lenni. Talán este 10 óra lehetett, amikor valami megváltozott: hirtelen minden erős lett, az addigiakhoz képest is hatványozottan. Egyre többször hangzott el a „Ne érjetek hozzám!” felszólítás, és Szabina vizet kezdett kívánni. Háromszor is nekifutottunk, mire át tudtunk jutni a zuhanyzóba, olyan erős kontrakciók hullámzottak át a testén. A víz jólesett, enyhített. Alaposan kihasználta a zuhanyfülke két oldalán lévő kapaszkodókat is. Guggolva függeszkedett rajtuk, ha minden feszült belül, a vizet pedig hol a hasára, hol a keresztcsontja tájékára kérte. Rapszodikusan változott, hogy a forró vagy az épp csak langyos esett neki jól. A zuhany alatt köszöntött rá a klasszikus megváltozott tudatállapot. Hangos kiabálásaiban egyre többször bukkant fel a halálfélelem, és János olyan válaszaira, mint hogy „Nem fogsz meghalni!” egészen agresszívan reagált. Ez feltűnően elütött a tőle megszokott, szerény-szelíd viselkedéstől. Még a vajúdás korábbi szakaszaiban is nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy kedvesen és türelmesen bánjon velünk, annak ellenére, hogy biztattuk, ne velünk törődjön, mi nem bánjuk, akármi jön elő. Épp ezért örültem neki annyira, hogy most már csak a nyers erő megnyilvánulásai törnek föl belőle. Figyeltünk rá, hogy keveset beszéljünk, és ha segítségünket kérte, leginkább a „Tudom”, illetve az „Erős vagy” szavakat mormoltam a fülébe. Amikor négykézláb térdelt a zuhanyfülkében, és kitört belőle egy kétségbeesett „Nem!” kiáltás, arra pedig csak ennyit: „Igen, Szabina. Igen. Engedd bele magadat!” Ahogy fölnézett ránk, az a földöntúli, extatikus erő ült a tekintetében, amiből arra következtettem, nincs már sok hátra a szülésig. A hullámok szinte egymásba érnek, az intenzitásuk láthatóan hatalmas.

És ha így maradhattunk volna, erősen az az érzésem, hogy perceken belül magával sodorta volna a kitolás lendülete. De szívhangot kellett hallgatni. Át a szülőszobára, föl az ágyra, hanyatt. Eszter szíve tökéletesen ver, az érték, mint az előző alkalommal is, 150 körüli. A doki vizsgál, Szabina, ezúttal teljesen magánál, kérdi, mi a helyzet. A doki tapogat, a levegőbe bámul. Én kérdem meg, eltűnt-e a méhszáj. Az egyik oldalon még van egy nagyon pici, de épphogy csak… Lefordítom a hírt Szabina és János számára, ha már láthatólag az orvosnak ez nem áll szándékában. Valami olyasmit mondok, hogy „nyitva van az aranykapu”.  Szabina boldog. Előzőleg beszéltünk a „pihenj és légy hálás” szakról, amikor a tágulás már teljes, de a baba még nem indul el kifelé egy rövid ideig. Jelzem, hogy ez most annak az ideje.

Szusszannánk, de a szülésznő felteszi a kérdést: „Nem kell kakilni? Ha igen, vissza tudja-e tartani?” Ez a világ leghülyébb kérdése szerintem, mert nélküle is pontosan látszik, ha valakinek visszatarthatatlan nyomási ingere van. Szabina azt feleli, hogy érzi az ingert, de csak enyhén (zuhanyozás előtt közvetlenül volt széklete). Erre az orvos arra kéri, ha legközelebb fájás jön, próbáljon nyomni. Csukott szájjal és szemmel, és nyomatékosan hozzátéve, hogy hang nélkül, mert „a hangoskodással csak pazarolja az energiát”. „Mi a fenéért nem hagyják kicsit pihenni, most, hogy tehetné?!” – bosszankodom, persze csak magamban. Kezdődik a kontrakció, Szabina nyom, a szülésznő vezényel. A doki keze közben a hüvelyben.

-         Nem halad?

-         Nem halad.

Csodás szöveg. Megismétlődik néhányszor. Közben röpködnek a jó tanácsok szegény hanyatt fekvőnek, hogyan is csinálja „jobban”, amit „nem jól” csinál. Bosszantanak. Nincs még itt a tolás ideje, hát nem tűnik fel nekik? Szabina viszont fárad. A kontrakciók is ritkábbak lettek, mióta fekszik, és az elmélyülésnek sincs nyoma, hiszen koncentrálnia kell az utasításokra. Megkérdem, nem lehetne-e egy kicsit felállni, hiszen a zuhanyzóban már sűrű és erős kontrakciókat tapasztaltunk. János is csatlakozik hozzám, és a szülésznőnek is tetszik az ötlet. Szabina azt mondja, túl gyengének érzi magát.

-         Itt vagyunk, hogy tarthassunk – mondanám, de a doki közbevág:

-         Ha a kismamának úgy kényelmes, nem kell fölállnia.

-         Te döntesz – nézek Szabinára.

Ő a fekvést választja. Sajnos, ebben a pozícióban már nincs módunk „visszaszerezni” őt a kórházi személyzettől. Pedig mióta itt vannak a közelünkben, érezhetően egyre ritkábban van összehúzódás. A doktor szóvá is teszi, hogy ez nem elég erős és nem elég gyakori. Egy alkalommal kimegy néhány percre, ezalatt Szabinának olyan erős kontrakciója lesz, mindjárt sűrű egymásutánban vagy három is, hogy az már több mint feltűnő. A hangos nyögések sajnos visszavonzzák a doktort is. Ismét szünet. És elérkezik az idő, amikor indokoltnak látja mégis bekötni a kanült, hiszen „szükség van egy kis segítségre”. Kérdezzük, hogy mindenképpen muszáj-e ez, de addigra már az oxytocint adagolják az infúziós folyadékba. Úgy háromnegyed 11 óta fekhet Szabina az ágyon, azóta nem ihatott, csak nedves gézt kapott a szájára. Már nemsokára éjfél van. Legalább annyi előnye van az infúziónak, hogy a folyadék pótlódik. Nyomatják őt, rendületlenül. Neki pedig egyre fogy az ereje. Kér, hogy lélegezzünk együtt. Aztán már csak a szülésznő utasítására figyel, és kétségbeesik, ha azt érzi, hogy valamiért elengedi a lábát, amelyet az egyik oldalon ő, a másikon János segítségével tart a kontrakciók közben kőmetsző pozícióban. A doktoron látszik, hogy egyre jobban eluralkodik rajta a bizonytalanság. Ez ránk is átragad, mert semmit nem mond, csak vizsgál, és egyszerűen nem bízik a jó kimenetelben. „Visszacsúszik… nem halad… nincs helye…” Ilyen és ehhez hasonló félmondatok hangzanak el a szülésznő és az orvos között. Egy idő után elkezdi nyomni Szabina hasát. Tudom, hogy ez az egyik olyan beavatkozás, amelytől ő rettenetesen félt. Mivel így szinte lehetetlen elkerülni a gátmetszést. Az én kezem van a funduson, mivel előzőleg odatettem, hogy mutassam Szabinának, hová koncentrálja a levegőt. Azért se veszem el onnan, hagyom, hogy az én kezemet is nyomja a doki. Így talán mégsem mer olyan durva lenni. Érzékelem, hogy bosszantom ezzel, de nem törődöm vele. Amikor lesöpri a kezemet, Szabina hasa helyett az ő kézfejére teszem vissza. A szemem Szabina arcán, mintha a kezem csak véletlen tévesztett volna célt. Tudom, hogy zavarom a dokit. Ja, ez a célom. Főleg, hogy Szabina is kiabál, ne nyomják a hasát. Aztán már alkarral préseli, engem félretol. A válla mögött látom, szinte reszket a férfi az erőkifejtéstől. Erős ingert érzek, hogy megharapjam a vállát, és egyre erősebben szorítsam össze a fogaimat, ha még tovább okoz fájdalmat Szabinának. Jócskán megrémülök magamtól…

            Közben János jelzi, hogy látta a baba haját a szülőcsatorna nyílásában.

-         Akkor már hamarosan kint lesz? – kérdez a kismama reménykedve.

-         Hát, még semmi sem biztos… - így az orvos.

-         Hamarosan! – suttogom a fülébe én.

Míg szünetel a fájás és a szülésznő szívhangot hallgat, a doki eltűnik. Szinte azonnal jön egy erős összehúzódás. Szabina, kedves, annyira tökéletesen működik a tested, csak ezt a negatív energiát kéne a közeledből eltávolítani!!! A negatív energia közben telefonon beszél valakivel, amit ki tudok venni belőle, az megijeszt, mert attól félek, a császáros műtőt készítteti elő. Szerencsére „csak” a főorvost hívta, mert megállt a saját tudománya. Amíg megérkezik, Szabina kalciumot kap vénásan.

A főorvos megérkezik. (Végre valaki, aki sterilen tudja fölhúzni a steril kesztyűt.) Míg vizsgál, a doki arról beszél, hogy szerinte a nyakon lehet a zsinór, az húzza vissza mindig a babát. Örülök, hogy ott van, mi tagadás. Szabina is új erőt merít a jelenlétéből, bár elég durván őrmesteres, és lehordja őt, hogy nem nyom elég erősen. De legalább egy határozott hang a tétova semmitmondás helyett. Kiveszem az egymás közti párbeszédjükből – amelyből az egyszerű halandók továbbra is ki vannak rekesztve – hogy elfogyott a türelem, a kitolási szak túl régóta tart (mi tagadás, már majd’ másfél órája erőltetik), és a babának ki kell jönnie. Idegesek. Elfog a félelem, hogy ha perceken belül nem produkálunk gyereket, már viszik is a műtőbe Szabinát. Ezt alátámasztani látszik a párbeszéd folytatása:

-         Első baba lenne?

Jön a következő kontrakció. A főorvos utasítja Szabinát, hogy teljes erőből nyomjon, közben hova tegye a kezét, a lábát. Egyikük a hasát préseli, másikuk keze a hüvelyében. Megrázó látvány. Közben már készítik a tálcát a gátmetszéshez. Látszik, hogy itt már nincs apelláta. Ők döntenek, mi csak eszközök vagyunk. Egy ideje tartózkodik ott még két ember, nem kértek engedélyt, hogy nézelődhessenek, azt sem tudjuk, kicsodák, mit akarnak.

A kontrakció múltával az orvos kifejti, hogy Szabina nem nyom elég erősen, és nem fogja rendesen a kezével a lábát. Szabina panaszkodik, hogy nincs levegője, nem kap oxigént, fél, hogy elájul. Abszolút nyilvánvalóan igaza van, ebben a pozícióban pocak nélkül is képtelenség lenne normálisan lélegezni. De az orvos nem kíváncsi rá.

-         Ha így képes beszélni, akkor kell, hogy legyen levegője is – ennyi a válasza.

A szívhangok továbbra is jók. A következő kontrakciónál Szabina emberfeletti módon igyekszik. Átvágják a gátját. Felsikolt. Erre az orvos megkérdezi:

- Na, ugye, hogy nem is lehetett érezni?

No comment. Én Szabina fejénél állok, nem sok rálátásom van, mi történik odalenn, de érzékelem, hogy a szülésznő keze alatt valami domborodik. Suttogom a biztatást Szabina fülébe:

-         A szülésznő kezében tartja a kisbabád fejét! Mindjárt kinn van, tarts ki!

Vagy valami effélét. Végre az orvos is mond valami biztatót:

-         Ha még két ilyen erejűt nyom, megszületik a babája!

Szabina teste az utolsó tartalékait mozgósítja. Látom, hogy a biztató szó ereje csodaként hat rá. Kint van a baba feje. Szinte kiáltva mondom neki, hogy még egyet, és vége, de eddigre már meg is született a kicsi Eszter. Szoruló torokkal figyelem, lélegzik-e. Nem sír, nincs hangja, de látom emelkedni a mellkasát, és a lábacskái is rugdosnak a levegőbe. Rózsaszín. A tekintete méltóságteljes és nyugodt. Vizet csepegtetnek rá, leszívják, a hátát dörzsölik. Mindenki nyüzsög. Szabina szinte dühösen utasít:

-         Ne kiabáljanak! Most született!

Egy pillanatra csodálkozó csend lesz. Istenem, hogy szeretem ezt a fiatal nőt! Kéri a kisbabát. Odateszik a hasára. Most hallani csak az első nyöszörgését. Kéri, hogy ne vágják el még a zsinórt. Meg sem hallgatják. Öleli, szorosan.

-         Szeretlek, János! Nézd, megszületett a kisbabánk! Itt van Eszter!

Időtlen pillanat, de vissza kell zökkenni az időbe.

A szülők beszélnek az új jövevényhez, fognák, néznék, de már izgatott kezek nyúlnak a pici testért, veszik el az anyja karjából.

-         Legalább mutassák meg! – kéri Szabina.

Épp csak egy pillantást vethet rá, már búcsúzni is kell.

Korábban abban egyeztünk meg, hogy János megy a babával, és én maradok Szabinával, de János most arra kér, menjek én Eszterrel, ő nem tudja így itt hagyni a párját. Bólintok, és már futok is a lobogó fehér köpenyek után. A babát egy közeli helyiségben megtörlik, és gyorsan megnézik a reflexeit. A feje csúnyán deformálódott, mert mint kiderül, poszterior fekvésű volt, és arccal előre ékelődött be a szülőcsatornába. Ezért nem volt elég helye, hogy gyorsan kijöjjön. Ennek ellenére másfél órára hanyatt fektetni az anyát, amivel még kevesebb helyet adnak a babának… Ijesztően fest a fejecske, de tudom, hogy ez csak átmeneti állapot. Míg vizsgálják, folyamatosan beszélek hozzá, próbálom mondani neki, mi történik vele, hol is van, hiszen erre ott senki nem figyel. Pelenkába bugyolálják, meg pólyába, és futnak vele az újszülöttosztályra. Én is. Megyek be, nem kérdezek senkitől semmit, csak fölkapom a szülés izgalmában ledobott, három számmal túlméretezett, folyton útban lévő papírköpenyt, hogy ez se lehessen kizáró ok az osztályra való belépésemnél. Odabenn a csap alá kerül Eszter, majd folytatják az újszülöttvizsgálatot. Számomra durvának tűnnek a kezek, Eszter végig sír, majdnem én is, úgy sajnálom. Injekció mindkét combjába, szemcsepp a szétfeszített pici szemekbe. A száj vizsgálatakor azt hiszi, végre valami jó következik, mohón szopná a fémkanalat. Beszélek hozzá, kérem, hogy ne haragudjon, ígérem, mindjárt vége a sok zaklatásnak. Érzem a gyerekorvosnő furcsálló tekintetét, de ez érdekel most legkevésbé. Olyanok ezek az emberek, mintha haragudnának valamiért. Nincs simogatás, nem jut jó szó ennek az újszülöttnek. Csak célszerű, kimért mozdulatok. Fáj így látni őt. Elveszettnek. Arra gondolok, mi lehet az anyukájával. Összeszorul a szívem.

Végre kap Eszter egy pelust, és beteszik az inkubátorba. A kis szája még mindig lefelé görbül. Szünet nélkül beszélek, beszélek, jó hangosan, hogy áthatoljon a hangom a vastag műanyagon. Egészen közel hajolok. Eszter lassan megnyugszik. Bámulja az arcomat, hallgatja, miféle összevisszaságokat fecsegek, és közben a szopóreflexét próbálgatja. Nyitva a szeme, követi a mozgást, és hallom, amint bugyborékoló hangon párbeszédbe kezd velem. Elsírom magam a meghatódottságtól és a szomorúságtól, hogy ezeknek a pillanatoknak én vagyok a tanúja, holott mindez a szüleinek járna. Kárpótlásul mesélek neki az édesanyjáról meg az édesapjáról. Egy idős csecsemőgondozó néni hozza Eszter karszalagját, és nézi, mit művelek, majd ad egy papírtörlőt, hogy fújjak orrot. Elfogadom. Telik az idő, én egyre csak mesélek. Eszter éber, közben megtalálja az öklét, rajta az ujjait. Elmondom neki az „Ez elment vadászni”-t, ő meg megkóstolja a kézfejét.

Megjön János. Ő is sír egy sort az inkubátor előtt. Kérdem, mi van Szabinával. Megvan, híreket vár a kislányáról. Fölajánlom, hogy majd én visszamegyek hozzá. Addig János veszi át a meseőrséget Eszter mellett. Istenem, bárcsak a kezébe vehetné!

Szabinát közben összevarrták. A lepény rendben megszületett. El is csomagolták, mert a szülők szeretnék hazavinni, hogy fát ültessenek a gödör fölé, ahová eltemetik. Elmondom, milyen is a kislánya, és hogy minden életfunkciója, reflexe rendben van, gyönyörű és figyelmes, és már egész tisztán mondja, hogy „ee”. Közben lezuhanyozik, tiszta hálóinget kap, és visszatér a vajúdószobába, ahol a két óra megfigyelési időt tölti. Korábban az orvos és a szülésznő azt mondta, lehetséges, hogy itt, ez alatt a két óra alatt megkapja a babát, ha mindkettőjük állapota megfelelő. Mivel nagyon szeretné látni, elindulok, hogy megkeressem a személyzetet. Tudom, hogy a baba jól van, hiszen ha bármi gond lenne vele, biztos nem hagyták volna ott egyedül (az én társaságomat leszámítva – aki, mint tudjuk, hivatalosan nem létezem) az inkubátorban, márpedig ez volt a helyzet. A saját szememmel láttam, hogy rózsaszín és életrevaló. És mivel tudom, mit kell nézni egy újszülöttön, és a vizsgálat alatt is végig ott voltam, tisztában vagyok vele, hogy minden értéke kiváló. Mégis azt a választ kapom a kérdésemre, hogy „a főorvosnő úgy rendelkezett, hogy a baba két órahosszat inkubátorban marad, és ezt a döntést maga a Jóisten sem változtathatja meg”. Ez most szó szerinti idézet volt.

Csalódottan megyek vissza Szabinához és Jánoshoz. Szabinának fáj a gátja, és a lelkén is sebet vágtak. És nincs vele a kislánya. János is csalódott és dühös. Minden megtörtént velük, amit el szerettek volna kerülni. A has nyomása, az oxytocin, gátmetszés, és a család szétszakítása. Az én fejemben az jár: nem ezt érdemlik! Miért ilyen a világ? Nagyszerű, szeretetteli emberektől veszik el az életük legmeghittebb pillanatait. És még csak azt sem mondhatom, hogy gonoszságból művelték mindezt. Nem. Csupán véghetetlen közönyösségből és valamiféle megnyomorított, elszemélytelenített szemlélet miatt, amit a doktorképzőben beléjük oltanak…

Mire letelt a két (és fél) óra, és Szabinát végre áttoltuk az osztályra, Eszter békésen aludt, valószínűleg már megkapta a két óra után helyi protokoll szerint az újszülötteknek adandó gyümölcsteát (!!!), ami sovány vigasz az elmaradt kolosztrum helyett, és ki sem lehetett venni az inkubátorból. A fejecskéje ez alatt az idő alatt szinte teljesen visszanyerte a formáját. Gyönyörű, szőke pihés kislány látványa fogadta az izgatott anyukát, aki most végre addig nézhette a babát, amíg szerette volna. A szülei csak megsimogathatták, egyszer sem vehették a születése óta a karjaikba, és ő is csatlakozott azoknak a babáknak a hosszú sorához, akiket nem ölelt magához senki életük kezdetének legfontosabb óráiban. Nem a szülein múlt… Aztán Szabina megkapta az ágyát, és azzal a reménnyel hagytuk ott, hogy három óra múltán, a reggel hétkor történő első szoptatáskor végre meg is ölelheti a kislányát.

Azért lettem dúla, hogy az újszülöttek ne úgy kezdjék az életüket ezen a földön, mint Eszter. Ez az eset igen sok tanulsággal szolgált számomra. A leginkább az vált világossá, hogy a kórházak szívesen szépítik a maguk imázsát, de egyáltalán nem lehet készpénznek venni mindazt, amit egy előzetes kórházlátogatás során „természetesnek” állítanak. Azt meg végképp nem, hogy tiszteletben tartják a szülő nő kéréseit. Ha élesben megy a szituáció, lehet, hogy minden ígéretüket elfelejtik, és csakis a száz éve begyakorolt rutinhoz tartják magukat. A gátmetszést jelen esetben a kismama kifejezett tiltakozása ellenére végezték el. A hasát is úgy nyomták, hogy közben tiltakozott ellene. Azt is törvény írja elő, hogy nem szakíthatják el az anyát a gyermekétől. Ehhez képest nagyon másképp viselkedtek.

Néhány tanulság:

Szerencse:

Az orvos gyakorlatlan keze nem vette észre, hogy Eszter poszterior fekvésben van. Ha rájött volna, talán vajúdni sem hagyta volna Szabinát, hanem egyenesen elküldi császárra. Így legalább látott ez a személyzet egy ilyen szülést, bár úgy tűnt, még amikor Eszter már kinn volt, akkor sem tudták elhinni, hogy ez lehetséges.

Csodálatosan szép, erőteljes vajúdást élhettek meg együtt, meghitten. A doki annyira nyilvánvalóan bizonytalan volt magában, hogy szinte a közelünkbe sem jött, ha mindketten Szabinával voltunk. Így hagyott minket sok órán keresztül a vajúdószobában hármasban lenni, alig láttuk. Sikerült védőburkot vonnunk a szülő nő köré, és tompítani a külvilág negatív hullámait. Szívhangot is a szülésznő mért, aki kedves, empatikus teremtésnek bizonyult. (Bár gátat védeni nagyon nem akart, inkább a metszésre igyekezett rábeszélni…) Kár, hogy ki kellett szakadni a vajúdószoba meghittségéből, és átkerültünk a szülőszobára, amely már egyértelműen orvosi felségterület volt.

Szerencsétlenség:

Ha tudtuk volna, hogy poszterior a baba, akkor többet segíthettem volna neki a helyezkedésben, a pozicionálódásban. Nem hagytam volna Szabinát semmiképpen sem hanyatt fektetni, megpróbálhattam volna erősebben rávenni, hogy a cél érdekében váltson testhelyzetet. Talán jobban kellett volna figyelnem az árulkodó jelekre, mint hogy pl. szinte csak négykézláb, vagy lógva-guggolva vajúdott.

Olyan orvost fogtunk ki, aki nem hitt sem a női testben, sem a szülésben, sem pedig saját magában, és ezt két pillanat alatt nyilvánvalóvá tette a viselkedése mindhármunk számára. Ráadásul az anyának első ránézésre zsigerből unszimpatikus volt.

Túl korán belevitték az erőltetett nyomatásba – így az ő fogalmaik szerint Eszter túl sok időt töltött a szülőcsatornában. Pedig csak még nem érkezett el a kitolási szak ideje, amikor elkezdték a kakilással zaklatni.

Végig azt éreztem, hogy haragszanak ránk, mert vannak alapvető emberi igényei Szabinának és Jánosnak, és természetesen akarnak szülni, és később a gyerekük mellet szeretnének lenni.

Dúlaként ez volt az első ilyen élményem. Eddig csak olyan szülést kísértem, ahol az anya kéréseit maximálisan tiszteletben tartották, és a baba a lehető leggyorsabban visszakerült a születése után az anyamelegbe. Igaz, másik megyében, másik városban – de hát mégiscsak ugyanabban az országban! Keserű tapasztalat, hogy ennyire nagyok a különbségek egyes intézmények között.

Nagyon nehéz volt megállni, és nem szólni bele az eseményekbe. Főleg, hogy szakmailag is másképp gondolom egy-egy beavatkozás szükségességét, mint a szakszemélyzet. Sokszor éreztem tehetetlennek magam, és ez azért is volt számomra olyan kritikus, mert úgy éreztem, gátolva vagyok abban, hogy a magam számára helyesnek vélt módon segíthessek. Egy dúla nem szólhat bele orvosi döntésekbe. Ez alapszabály. De olyan nehéz… nagyon-nagyon nehéz. Sokat tanultam a szituációból. A legnagyobb tanulság az volt, hogy szülési terv mindenképpen szükséges. Átbeszélve, és ha nincs választott orvos, akár a főorvossal aláíratva, hogy legyen garancia az ilyen esetekben a szülők kéréseinek, sőt jogainak tiszteletben tartására. A szóbeli rákérdezés és a jóhiszemű bizakodás éles helyzetben semmit nem ér.

Teli vagyok indulattal. Forr a lelkem, és két napja minden gondolatom az elmúlt események körül forog. De ha ilyen tapasztalatok kellenek, hát vállalom őket, és tovább fogok dolgozni azért, hogy ez az embertelen rendszer megváltozzék, és igenis jó legyen anyának és újszülöttnek lenni – már a legelső pillanattól!

© Szabó Zsuzsanna
A történet a Holdudvar Bábaház honlapján a szerző engedélyével szerepel.