Hagyjatok bennünket szépen szülni! 
Avagy egy rosszemlékű kórházi szülés
kontra
hogyan válhatott valóra legnagyobb vágyam, az otthonszülés

 PF Judit

Egy rosszemlékű kórházi szülés 
(2003. január)

Szép, nyugodt, boldog várandósságom volt. Férjemmel nagyon örültünk a kis jövevénynek, hiszen terveztük őt, és már 1 éve vártunk is arra, hogy bekopogtasson hozzánk. Tudtuk, hogy kislány, és a Panni nevet adtuk neki.

Otthonszülést terveztem, békében, szeretetben, befelé fordulásban, háborítatlanul.

Ezért is ért nagy megrázkódtatásként, amikor jóval a kiírt idő előtt elfolyt a magzatvizem, és elkerülhetetlen lett az, hogy kórházba menjek.

Az egyetlen dolog, ami kissé megnyugtatott, az volt, hogy az előző napi ultrahang vizsgálat alapján tudtam, hogy Pannika feje már jó mélyen be van illeszkedve, ezért nem kellett az előreeső köldökzsinórtól tartanom. Jó hír volt még a rosszban, hogy a magzatvíz teljesen tiszta volt.

Felhívtam az Ágit, és ő mondta, hogy mindenképpen be kell mennem a helyi kórházba (ahol van is PIC), és fontos, hogy kapjak egy injekciót, ami a baba tüdejének érését elindítja. Ezután felhívtam az orvosomat is, pont ő volt ügyeletben, és mondta, hogy menjek be, megnézzük tényleg a magzatvíz folyik-e (érdekes az Áginak eszébe sem jutott ebben kételkedni). A kórházban megvizsgált, és megállapította, hogy ez bizony a magzatvíz, tehát a burok megrepedt, míg a méhszájam továbbra is teljesen zárt. (A nagyon fontos tüdőérlelő injekcióra pedig minimum ¾ órát kellet várnom.)

Szinte világvégeként éltem meg a tényt, hogy kórházba kellett mennem. Annyira szerettem volna a kisbabám és saját érdekemben is, hogy ne kórházban kelljen szülnöm.

Rossz volt a kettősség is, hogy egyrészt nagyon szerettem volna, ha a baba marad és érik még egy kicsit méhen belül, másrészt az orvosok szerint a magzatvíz elfolyását valamilyen fertőzés okozhatta, illetve a víz elfolyása után hatványozottan fennáll a fertőzés veszélye, az pedig a kisbabára nézve nagyon rossz, és akkor már jobb neki kint. Félelmeim másik oka viszont az volt, hogy nem tudtam, mi a megfelelő a babának: ő akarta vajon, hogy hamarabb megszülessen – hiszen ha így van én sem ellenkezem -, vagy szerencsétlen sorsfordulat ez az egész.

Az előttünk álló kórházi szülés magában hordozta mindazt, amitől féltem, és amit el akartam kerülni: oxitocinnal sürgetett vajúdás, nem megválasztható kitolási testhelyzet, gátmetszés, méhlepény ugyancsak sürgetett megszületése, köldökzsinór azonnali elvágása, nem maradhat a baba az anyánál stb.

A kórházban fájásvisszatartó infúziót kötöttek be, amiről azt mondták, hogy 24 órán át kapom majd, és másnapra be volt ígérve egy ultrahang ill. a méhszáj állapotának vizsgálata, vérvétel és ezek eredményének tükrében döntéshozatal arról, hogy mi legyen: a szülést megindítani vagy visszatartani.

Másnap reggel 9-től viszont már a visszatartó infúzió ellenére is jelentkeztek a fájások, így már számomra sem volt kétséges, hogy szülnünk kell. A délelőtti vizsgálatok azt állapították meg, hogy a magzatvíz nagymértékben elfolyt, a méhszáj pedig 1 ujjnyira nyitva van.

Mindenképpen akartam még beszélni az orvosommal arról, hogy bennem milyen elképzelések élnek a szüléssel kapcsolatban, de ezt nem volt alkalmam részletezni: kerek-perec kijelentette, hogy ebben a helyzetben nem az én kívánságaim, hanem a baba érdeke kerül előtérbe, és minden ennek lesz alárendelve. (Még szerencse, hogy előzőleg nem említettem neki, hogy nem is nála akarok majd szülni, hanem az Ágiékkal. Ki tudja, akkor hogy állt volna a dolgokhoz.)

Aztán előkészítettek szüléshez: zuhanyoztam, leborotváltak, beöntés, szülőszoba, CTG a hasamra, bekötötték a gyorsító infúziót, oxigént kaptam az orromba. 

Ekkor déli 12 óra volt. Megérkezett a férjem is, leült az ágy mellé a székre, dumcsiztunk és figyeltük a fájáserősségeket. Nemsokára viszont már beszélgetni sem tudtunk, mert a fájások egyre erősebben jöttek, először még nyöszörögtem kicsit, aztán ahogy erősödtek, teljesen belém szorult a hang. Az a korábbi elképzelésem, hogy megpróbálok majd lazítani, abban a pillanatban elképzelhetetlennek tűnt. Néha páromra pillantva az járt a fejemben, hogy biztosan ő sem így képzelte az együtt szülésünket, hiszen nem tudtunk igazán együtt lenni, engem vittek magukkal a fájások, ő meg csak nézte mindezt tehetetlenül.

Kaptam egy injekciót, aminek az lett volna a célja, hogy csökkentse a fájdalmaimat és tudjak pihenni a fájások között, de valójában mindent ugyanannyira éreztem, csak a tudatom lett nagyon kába tőle. Aztán egy idő után már úgy éreztem magam, mintha nem is lennék ott, vagy legalábbis nem teljesen. Olyan távolinak éreztem a nem-fizikai ingereket. Viszont a fizikaiakat továbbra is élénken éreztem, pl. azt, amikor fájás közben vizsgált és a méhszájamat tágította az orvos, az nagyon fájt.

Mivel a körülöttem zajló eseményekből nem sok minden jutott el hozzám, azt is csak a férjemtől tudom, hogy magunkra hagytak bennünket vajúdni a szülőszobában. Már percenként jöttek a fájásaim, és ő csak tanácstalanul nézegetett a fájásmérőre ill. az orvos után, és amikor az végre bejött és megvizsgált engem, meglepődött, összenézett a szülésznővel, kicsit kapkodni kezdtek, és nagy komolyan azt mondta: „Judit, figyeljen ide! Most szülünk.”

Aztán szültünk. Kikötözték a lábamat, ami ellen tiltakoztam ugyan, de mondták, hogy együtt kell működnöm. Mondták még, hogy mikor nyomjak, hogyan nyomjak, a baj csak az volt, hogy egyáltalán nem volt ingerem a nyomásra. Aztán az orvos kb. 3-4-szer belekönyökölt a gyomromba, és megint nyomnom kellett. Mondták, hogy szedjem össze magam, és szóltak a páromnak, hogy próbáljon meg ő is hatni rám, mert már látszik a baba feje. Aztán könyöklés, mély levegő, nyomás, és én valamilyen artikulálatlan hang kíséretében nyomtam. Ekkor kiderült, hogy nem úgy kell nyomnom, hogy a levegőt közben kiengedem, hanem úgy, hogy benntartom. Újabb nyomás, újabb artikulálatlan hang, tolási inger nélkül, doktor bácsi szó szerinti erőteljes közreműködésével. (Időközben meg is lettem dorgálva valami miatt, de ez engem akkor kábán, távol lebegve a valóságtól nem érdekelt.)

Persze a rutinszerű gátmetszést sem úsztam meg, pedig a párom mondta, hogy a szülésznő a kezével még jócskán tudott tágítani a hüvelybemenetemen, amikor kislányom feje már látszott.

Ekkor a szülőszoba ajtajában kisebb társaság, 6-8 ember gyűlt össze, de én annyira nem voltam tudatomnál, hogy ez egyáltalán nem zavart.

Aztán egyszer csak ott volt Pannika, az ő csodálatos 2260 grammjával, 49 centijével. Azt, hogy már kibújt, csak onnan tudtam, hogy mondták, és hallottam a hangját. Hiszen, mint ahogy tolási ingert sem éreztem egész szülés alatt, nem éreztem azt sem, hogy megkönnyebbülne a testem attól, hogy kint van a baba.

Szerettem volna, hogy odahozzák, megmutatják, a mellemre teszik, de az a sok ember az ajtóban, csak arra várt, hogy felkapják és elvigyék angyalkámat. Én csak jóval később láthattam őt, amikor volt elég erőm felkelni, és elvánszorogni a koraszülött osztály inkubátoros részlegére. Nagyon fájdalmasan érintett, és igazán bántotta a lelkemet, hogy akkor csak úgy elvették őt tőlem. Míg a kisbabámat nem, a megszületett méhlepényt bezzeg megmutatták.

Nem volt igazi szülésélményem. Ha röviden el kellene mondanom, hogy milyen volt a szülésem, akkor az így hangozna: „Dolgoztak rajtam a fájások – a fájáskeltő infúzió hatására-, aztán pedig kinyomták belőlem a gyereket, és ELRABOLTÁK TŐLEM!”

Talán én vagyok túl érzékeny, talán csak több odafigyelés és egy kis emberség kellett volna ott és akkor, a szülőszobában, az egészségügy futószalagszerű bébitermelő gépezetében. Talán ha nem vagyok még olyan zöldfülű, ha jobban tudtam volna, hogy mit és hogyan akarok – kórházi környezetben is -, ha lett volna elég erőm és bátorságom, hogy harcoljak magamért és gyermekemért…

Ma már biztosan sokmindent másképp tennék, de sajnos nem tudom meg nem történté tenni az eseményeket.

Sokat gondolkodtam azon, vajon mi kellett volna ahhoz, hogy szebben, emberségesebben alakuljon ez az egész? 

Talán már az is nagy könnyebbség lett volna, ha én is, orvosom is tudjuk, hogy nem csupán 33 hetes, hanem már egy érettebb, a 35. hét végén születő magzatról van szó. Így nem lett volna olyan nagy a rémületünk, és orvosom abbéli igyekezete sem, hogy mielőbb kijöjjön ez a csöppség a pocakomból, és kerüljön koraszülöttes részleg munkatársainak karmai, bocsánat kezei közé. Ehhez csak annyi kellett volna, hogy elhiggye nekem azt, hogy egy nő igen is tudhatja pontosan a teherbeesésének időpontját, főleg akkor, ha egy tervezett babáról van szó, még ha a fogantatás nem is a ciklus közepére esik! 

Talán nem éreztem volna olyan megalázónak és kiszolgáltatottnak a helyzetemet, ha kérésem pontosabban könyörgésem ellenére nem kötik ki a lábamat a kitolási szakasz előtt.

Talán, ha eszükbe jut, hogy megmutassák nekem a kisbabámat, hogy legalább egy fél pillanatra odahozzák, mielőtt elsietnek vele…

A felejthetetlen otthonszülés
(2005. június)

A második terhességemnél ugyancsak egyértelmű volt számomra, hogy otthonszülést tervezek. Egyetlen félelmem a koraszülés volt, de reménykedtem benne, hogy nem ismétli magát a sors és most sikerülni fog az, ami az első várandósságnál nem. Tudtam és éreztem, hogy ha betöltöm a 36. hetet, és már nem fog fenyegetni a koraszülés veszélye, akkor az otthonszülésnél már minden rendben lesz.  Ez egy határozott érzés, egy intuitív belső tudás volt, és én bíztam ebben a sugallatban, mert hinni akartam neki. 

Azok, akik tudták, hogy mire készülök, féltettek és akadt olyan is, aki megpróbált finoman a kórházi szülés irányába terelgetni. Én azonban határozottan tudtam, hogy számomra a teljes háborítatlanságot csakis az otthonszülés nyújthatja. Hiszen intézeti szülés esetén, már csupán az az egyszerű tény, hogy a vajúdás megkezdtével be kell vonulni a kórházba, megtöri a háborítatlanságot, az ott történő többi dologról nem is beszélve.

Mivel tényleg az otthon melegére és biztonságára vágytam, olyan valakit kellett keresnem, aki eljön hozzám. A magyarországi otthonszülések gyakorlatában segítők jobbára a fővárosban és annak nem túl távoli környékén (vagy legalábbis nem ennyire távol, én vidéken, Budapesttől több mint 200 km-re lakom) segédkeznek, ezért inkább a közeli határszélre „kacsintgattam”. Ott, vagyis külföldön, találtam meg segítőmet, egy szabadfoglalkozású, képzett bábát, aki vállalta, hogy eljön hozzám és segítségemre lesz. 

Azt hiszem nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hiszen életem egyik legnagyobb vágya teljesült azzal, hogy otthon szülhettem. Nagyon jó volt így szülni, végtelenül egyszerű és természetes volt az egész. Olyan, amire azt mondja az ember, hogy csakis így szabadna szülni és születni, mert ez az élet és a természet rendje.

Az otthonszüléssel felejteni akartam az első szülés rossz élményeit, azt ahogy kézzel tágítottak, ahogy a hasamba könyököltek, ahogy tiltakozásom ellenére kikötözték a lábamat, ahogy tolófájás nélkül kellett nyomnom, ahogy vágtak és varrtak, és hogy a gyermekemet azonnal elvitték, anélkül, hogy láttam volna. Felejteni akartam azt, hogy megfosztottak ennek a csodálatos eseménynek minden szépségétől, és hogy semmiben nem számított a véleményem, semmibe nem volt beleszólásom.

Meg akartam tapasztalni azt, hogy igenis lehet máshogy szülni, mint ahogy az a kórházakban történik, hogy igenis lehet egy szülés a fájdalmak ellenére is szép élmény… csak nem kell mást tenni, mint hagyni, hogy a természet és az ösztöneink vezessenek.

Így utólag még azt is elmondhatom, hogy most sokkal jobban tudok örülni a gyermekemnek, és sokkal intenzívebben és felszabadultabban tudom megélni az anyaság szépségeit is.

Talán ott érdemes a történetet kezdenem, hogy a szülést megelőző napon, szombaton késő délután már olyan furcsán éreztem magam. Valahogy "mehetnékem" volt, izgága voltam, nem találtam a helyemet, úgy elindultam volna valamerre. De végül nem mentem sehová, mert hamar eljött az este, és akkor már inkább az ágyba kívánkoztam. Egy pillanatig gondoltam arra is, hogy ez a furcsa érzés lehet a szülés előjele, de nem foglalkoztam ezzel igazán komolyan, hiszen néhány nappal korábban már bedőltem a jósló fájásoknak, és nem akartam megint becsapódni.

Aztán éjjel fél 1-kor felébredtem, és már fekve is éreztem, hogy folyik a magzatvizem. Nem túl sok folyt el, ezért várakozó álláspontra helyezkedtem, figyeltem, hogy jönnek-e a fájások, vagy megy-e el még több magzatvíz, hiszen önmagában ez az elfolyt mennyiség még nem feltétlenül jelentette volna, hogy megindul a szülés.

1 órakor viszont már nem voltak kétségeim, mert amit akkor kezdtem érezni, azok már igazi fájások voltak. Intenzíven "szorították" a derekamat, hasamat, kb. 10 percenként jelentkeztek, és jó 4-5 percig kitartottak. Ekkor már szóltam a bábának is, hogy indulhat, mert szülni fogunk.

Az ilyen jellegű fájásaim 1 órától 3-ig tartottak, jöttem-mentem a lakásban, kerestem, hogy hol és milyen testhelyzetben tudom könnyebben elviselni őket, és végül a zuhany alatt kötöttem ki, mert fájások közben jól esett a hasamnak és a derekamnak a meleg víz.

3 órától pedig már 2 percenként jöttek az egyre erősebb fájások, és majdnem 1 perc hosszan tartottak. Ezt nagyon intenzívnek éreztem, mert így csak 1 perc "pihenőm" maradt a következő fájásig. Keresgéltem megint a kényelmes helyzetet, de valahogy sehogy sem volt jó. Állva is fájt, ülve és fekve is, a legelviselhetőbbnek megint csak a zuhany alatt bizonyult, illetve a zsákfotelben, ami teljesen felveszi a beleülő ember alakját, és így kényelmes, stabil támasztást ad a hátnak, deréknak.

Ekkor már egyáltalán nem gondoltam arra, amit korábban pedig elterveztem, hogy szóljak két barátnőmnek, hogy legyenek velem szülés közben. Nem akartam nyüzsgést magam körül, inkább csak egyedül akartam lenni, magamban. Azt persze nagyon jó volt tudni, hogy a férjem itt van, és erőt adott az, ahogy néha megölelt, megsimogatott. Jó volt az is, hogy éjszaka van, sötétség, csend és nyugalom.

Egyre jobban kezdtem elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal, a környezetemmel. Sokszor csak meglepve eszméltem rá, hogy Csabi a közelemben van, nem is vettem észre, hogy bejött a fürdőbe.

4 óra után, két fájás között kisegített a fürdőszobából, szerencsére még időben, mert alighogy a zsákfotelben elhelyezkedtem, máris jöttek a tolófájások. Érdekes volt, hogy ezek már nem fájtak, csak azt éreztem nagyon erősen, hogy nyomnom kell. Ettől egy kicsit meg is ijedtem, mert a bába viszont még nem érkezett meg. De nem hatalmasodott el rajtam a félelem, mert akkor már tudtam, hogy akár a bábával, akár nélküle, de ez a baba hamarosan meg fog születni. Valószínűleg a Csabi sokkal jobban meg volt rémülve, hiszen akkor rá maradt volna a szüléskísérés feladata.

És a tolófájások szépen jöttek egymás után. Én ekkor mindig jó hangosan nyögtem; nyögtem, mert a szülés folyamata ezt diktálta, ösztönösen ez jött elő belőlem, ettől volt erőm a nyomáshoz. A tolófájások közti szünetben egészen jól el tudtam lazulni, és olyankor éreztem, ahogy a szülőcsatornában mozog, lefelé halad a baba. Ezt mondtam is Csabinak, aki kétségbeesetten nézegetett a lábam között, és láthatóan készült már a kisfiúnk érkezésére.

De 4.40-kor szerencsére megérkezett a bába, aki onnantól átvette az irányítást. Megvizsgált és mondta, hogy érzi a baba fejét, meghallgatta a szívhangjait, azok is erősek voltak, így tudhattuk, hogy rendben van. A következő tolófájás után, ahogy odanyúltam, már én is érezhettem, megfoghattam a kis hajas fejbőrt. Majd jött még néhány fájás, és akkor kibújt az egész kis fej. Ekkor mondta a bába, hogy ha jön egy újabb fájás, nyomjak majd erősen, és akkor már teljesen kint is tud lenni a baba. És így is lett, mert a következő kitolással jött egy gyors, nagy loccsanás, és éreztem, ahogy a kis Adrián lendületesen kicsusszan belőlem, és ezzel a hasam, testem megkönnyebbül.

Vasárnap, hajnali 4.50 volt. Elmúlott az éjszaka, szép, derengő hajnal volt már. Egy új élet és egy szép nap kezdete.

És akkor ott volt az én picike fiam. Sötét hajú, szép és formás, egészséges színű kisbaba. Először nem sírt, csendben volt, aztán kiáltott egy hangosat, és megint csendben volt. A bába hasra fektette, hogy az orrából, szájából ki tudjon jönni a magzatvíz, ami pedig nem jött ki magától, azt leszívatta. Aztán pedig odaadta ŐT nekem. És ez olyan természetes volt így, ekkor a még össze voltunk kötve a köldökzsinórral is. Öcsike pihent rajtam egy ideig, én meg beszéltem hozzá, köszöntöttem őt, ő pedig érdeklődve, élénken és elégedetten nézegetett körbe.

Aztán Csabi Pannit is - aki közben felébredt az eseményekre - kihozta hozzánk, hogy megismerkedhessen Öcsikéjével. És így szépen együtt volt a család, mintha misem történt volna ... csak éppen eggyel többen lettünk.

A bába elvágta a köldökzsinórt, amikor már megszűnt benne a keringés, és nemsokára megszületett a méhlepény is. Eztán Adrián meg lett fürdetve, mérve és miközben a bába öltöztette, a reggeli Nap már besütött az ablakunkon. Érdekes és szép látvány volt, mintha a Nap is őt köszöntötte volna. A mi kisfiúnkat Adriánt, aki otthon szépen, békésen és természetesen születhetett meg közénk, és kinek születése mindannyiunk számára felejthetetlen élmény marad.

© PF Judit
A történet a Holdudvar Bábaház honlapján a szerző engedélyével szerepel.