Egy-etlen nap.

Hajnali fél négykor kezdődött.

Én mit sem tudtam az egészről, vergődő álomban fetrengtem.

Éjjel egykor majdnem belefulladtam a saját gyomorsavamba, amitől öklendezve ébredtem akár egy rugó ugrottam a fürdőszobába, pillanatok alatt kivert a víz, ami oly erős aceton szagot árasztott, hogy majdnem attól hánytam.

Viola kérdezte mi baj, miután kitántorogtam a fürdőszobából.

-Lábon kihordtam egy agyvérzést.-löktem oda neki félájultan.

Kábán belezuhantam az álomvilágba.

Kettő

-Jó reggelt szívem.- Selymes hang volt, lágy és langyos akár egy nyári eső.

-Azt hiszem szülünk.-folytatta.

Pattant a szemem.

Mióta? -kérdeztem kábán, fejemben acéldrótok húzódtak feszesre, ébredésre sarkalt a hír.

-Negyed négykor kezdődött.

És beleestünk az időtlenségbe.

Egymás szemébe kapaszkodtunk.

Vártunk én aggódva ő kíváncsian, a pici pedig isteni magabiztossággal generálta a dolgokat.

Apró fájásokkal kezdődtek, alig észrevehetően de odabökve:

-Jövök.

Kilenckor már érezhetően tízperces mélybíbor lüktetések jelentkeztek.

Hívjuk a bábát. -egyeztünk meg.

Délre mindenki tudta elindult egy apróka jövevény úton van a fény felé.

Anyám aggódó tekintete kísérte Violát, szemében szeretet aggódás és elfogadás tükröződött

Finom levest hozott gyógyírt a fájdalomra, majd visszahúzódott a várakozás otthoni magányába.

Délre megjött a bába és kísérői, azonnal felpezsdült az élet, és természetesen a fájások is csökkentek, hiszen a mama most nem befelé figyelt de ez hamar kiegyensúlyozódott, és a születés útja is megtaláltatott.

Három

Elvesztettünk mindent ami a dimenziókat illeti.

Teljes örömben és együttérzésben lüktettünk hatan, énekeltünk doboltunk.

Viola a fájásokat boldog öntudatban élte meg, akár egy gyönyörű tánc olyan volt az egész.

Az anyáért és gyermekéért volt minden ami történt és számított. Fájások mosolyogva jöttek mentek, hihetetlen gyönyörűségben telt az idő.

Mind kizuhantunk az evilági dolgokból összekapaszkodva segítettük a pici útját, s enyhítettük az anya szenvedését.

Azt hiszem mind megtapasztaltuk a szenvedés paradoxonát, amely nem feltétlenül ejt sebeket, hanem feltétel nélkül elfogad és gyógyít, de legjobban Violán látszott mennyit él meg ebből, míg mi csak épphogy érintve vagyunk általa, rajta keresztül.

Boldog volt, s mi általa boldogok.

Muszáj kicsit kilépnem a mesélő szerepéből -eldobva minden objektivitást és száraz tényt, és leírnom mi is történt egy másik valóság tükrében.

Egy héttel ezelőtt elvégeztem egy szertartást, aminek a pici és Viola ugyanúgy része volt, mint minden, amit az életről tudok.

A hálószobát picit átrendeztük, mintegy méhesítettük.

A bejáratot elfüggönyöztük, a szertartáshoz szükséges tárgyakat betájoltam s nekikezdtem, hogy találkozzam a segítőkkel, amelyek ott kerengtek a lakásban jelezve nekem közel a születés. Mások energiának mondják, én régóta velük köztük élek két világ között, s párom is ebben a létben éli az életét, mondhatni természetes, magunkból fakadó őrültek vagyunk két világ peremén.

Viola szépen pihent a pici és ő egyek voltak.

Imát morvolva kértem, segítsék az anyát és gyermekét, védjék az ártóktól, s nyissák meg az anya lelkét, hogy isteni ereje megnyilvánulhasson a születésben.

Kértem a picit (Kamilla a gyógyító, és Luca a boszorkány, remélem jó) segítse anyját a világra jövetelében.

Nevén szólítva a segítőket kértem áldják meg a kötést, hogy oldássá válhasson, szent kapcsolatuk maradjon a lelkek mezején nyíló virág, s Kamilla útja a fény felé harmonikusan történjen.

Nem szóltak hozzám, sem, szóval sem cselekedettel, megáldották őket s türelemmel visszahúzódtak.

A Menydörgés ura.

Nagy isten, egy kerub a kerubok között, ki végül megjelent de nem a szobában, bár izzott a levegő, isteni ereje a ház fölött lebegett s így is maradt mindvégig még most is vigyázza őrzi a házat.

Nem voltam túl nyugodt mit mondjak ha minden rendben van ő nem jelenik meg. De tudni mi lesz, nem lehet.

A dolgok az emberi léten túl, nem jó és rosszként ítéltetnek. Az ég más mércével mér, mint mi emberek.

A dolgok vannak ahogyan micimackó, és a méz.

A Menydörgés ura az életet védi, láttat és mutat.

Tudtam már, nem lesz sima az út, de bíznom kellett azért jött, hogy adjon és nem azért, hogy elvegyen.

Bíznom kellett Violában és a piciben, bíznom az anya látomásában, lelkének útjában, aki az otthonszülést választotta a picivel közösen. Bíznom magamban, hogy képes leszek megfelelni a feladatnak.

Nos ilyen előzményekkel vágtunk neki az útnak.

De kanyarodjunk vissza, pottyanjunk újra a földi dimenziók világába,

Viola a fájások mélységének előrehaladtával egyre eufórikusabb állapotba került.

A magam részéről soha nem hittem volna, hogy mosolyogva is el lehet viselni egy olyan fájdalmat, ami ily belülről fakad és ennyire ellenállhatatlan.

Pulzust mértek.

Mindenkié hetven felett volt, az enyém 108, a violáé 60.

 A bába csóválta a fejét,

-Ilyen fájásokkal nem lehet ilyen pulzus, soha nem láttam még ilyet.

Már estére járt az idő de az örömünnep nem akart véget érni, Kamilla és anyukája egyaránt normális ütemben lélegeztek együtt ebben a szeretetburokban, bár a bába szeme már egyre figyelőbb és kérdőbb lett, egyre többször láttam őket félrevonulni.

Mikor beléptem rögtönzött táborhelyükre, (a fiam szobája) elmondták hogy szépen

Haladunk, de az lenne a legjobb, ha viola most magára maradna a fájdalmával és csak velem érintkezne, velem is kevés szóban és több gesztusban.

Viola mintha érezte volna, bevonult a hálószobába (ahol a szertartást végeztük) és látszott egyedül szeretne maradni.

A komódra támaszkodott, és a fájások következtével megpróbált teljesen ellazulni és csöndes Ó-zással kiénekelni azt.

Másfél óra múlva  AUM lett belőle.

Miután megvizsgálta a bába, úgy saccolta éjfélre talán baba lesz belőle.

Óvatos volt és megfontolt, figyelt és segítő szeme mindig azon volt minél kevesebbet tegyen a dolgokhoz, de ott legyen ha probléma van.

Úgyhogy befogtam a számat és fogtam a feleségem kezét őriztem a szemét, és megpróbáltam vele lenni minden apró mozdulatában.

Éjfélig így fájtunk együtt, s közben Viola meg tanult az égből üvölteni.

Ekkor már 8 centire kinyílt, és a bába a vizsgálat után mondta a baba feje és a burok is a helyén.

Nyugtalan voltam.

Viola fáradt egyre fáradt, a fájások erősek voltak, aggódtam lesz e ereje a végső harchoz.

A bábán is látszott a feszült figyelem, ami nem az aggódásból fakad, hanem inkább egyfajta szükségszerűségből, aminek be kell következnie.

A tolófájások apró kezdeményeit várta.

Minden relatív, és ezt az apróra értem.

Én egy masszív pali vagyok, elég jó fájdalomtűrő képességgel rendelkezem, többször tapasztaltam, hogy az átlagnál sokkal jobban bírom a fájdalmat, de amit a Viola érzett azt hiszem nem vállaltam volna be emberi ésszel.

Kamilla nem az első születés, amit végigkísérek.

Van már egy fiam most 12 éves, és ő kórházban született, és nekem nem volt rossz tapasztalatom, nem vagyok sem egyik sem másik mellett.

Az élet, és a szabad döntés mellett vagyok.

Az exem (ez a második házasságom) nagyon nagy fájdalmakkal szülte a fiamat.

Egy több mint négy kilós 55 cm gyermeket szült a világra guggolva.

Mivel maga is egészségügyi dolgozó a mai napig, megadatott nekünk a kórházi szülés minden szabadsága, nagyobb biztonsággal merték vállalni az orvosok a kockázatot, úttörők voltunk addig és szerintem az óta sem szült senki guggolva, gátmetszés nélkül abban a kórházban a legjobb tudomásom szerint.

Úgyhogy láttam mi az a fájdalom. Akkor 11 órát vajúdtunk.

Ezt csak azért vagyok kénytelen elmondani, és mesélést, azt hiszem többször is meg fogom állítani, mert muszáj bizonyos dolgokat feltárnom, amik átfutnak ilyenkor az ember agyán, s így utólag visszagondolva egyszerűen lehetetlen nem elmondani őket.

Ugyanis Viola, mint minden ember fogadott orvosnál kezdte. Éreztem veszettül az ellenérzéseit, amelyek nagyon mélyről jöttek, de becsülettel elment. Fogadtunk orvost, hogy ne kerüljünk a darálóba, magánrendelőbe járt ahhoz az orvoshoz akinél a fiam is született.

Nem, nem akartam ugyanazt megéletni vele amit már egyszer megéltem én.

Csupán a biztonságra törekedtem, a fiam születése alatt ismertem meg azt az orvost és egy olyasféle kontaktus alakult ki köztünk amiben abszolút bíztam benne.

Láttam benne az embert, mert hagyta, hogy láthassam.

A másik érvem hogy senki mást nem ismertem, az ember nem igazán járkál orvosokhoz vagy kórházba, ha normális életet él.

Én speciel utoljára hétéves koromban volta tartósan kórházba, de még körzetinél sem az elmúlt 15 évben.

Viola pedig éppen Pestről esett az életembe, alig másfél éve, úgyhogy nem igazán ismerte az itteni kórházi körülményeket.

A magánrendelő látogatások csak növelték a feszültségét, mert ugyanúgy nem vették emberszámba (hogyan is tehették mikor tömve van egyaránt a kórház is és a magánrendelő is)

Mintha ambulanciára mentünk volna.

Borsod amúgy sem egy paradicsom, de amire ő vágyott az nem itt volt.

A körülmények nem tették lehetővé.

Ekkor kezdünk már megerősödött az elhatározás a bábás szülés irányába, még ha fel is költözünk arra az időre, pestre.

Hogy visszakanyarodjak a vajúdáshoz, többször is láttam Violán hogy minden fájdalom csúcspontján, meglát magából egy darab olyan emléket amely hasonló fájdalommal járt anno, és néha önkívületében ezeket ki is mondja.

Harcolt, és elengedett.

Erő és alázat. Ez az amit láttam.

Remegve táncolt benne az összes fájdalom, amit eddig átélt.

De a küzdelme is fel-felvillant.

„-Ha tudom hogy ezzel jár, meggondolom hogy hol szüljek.-pillantott rám két kontrakció között.

Aztán belém kapaszkodva válaszolt is magának

-Akkor is itt lennék.-mosolygott.”

Voltak olyan poénjai,  hogy egyszerűen úgy éreztem ebben az állapotban képtelenség viccelődni, de harsány röhögésben törtünk ki, mert úgy odatette a dolgot.

És voltak sírások.

Mikor remegő lábbakkal kimentünk a fürdőbe zuhanyozni, és megéltünk egy hullámot látva a feleségem szenvedését, és érezve a tehetetlenséget, nem bírtam tovább.

Könnycseppek gördültek, mint súlyos vasgolyók, eltört bennem a férfi.

-Add nekem, add nekem, én majd elbírom! Had vegyek el belőle egy picit, hogy neked könnyebb legyen. Bárcsak elvehetném tőled.

Összekapaszkodva sírtunk, miközben ő fájt és fájt.

Majd felnézett és azt mondta:

-Ez az én harcom, itt vagy velem és ez nekem több mint elég.

Kajánul elmosolyodott:

-Tudod milyen vádlim lesz?

Igen, mert ekkor már táncolt, kötélbe kapaszkodva, remegve szétvettet lábbal üvöltött, édeskés szaggal, beszélgetett a fájdalommal.

Nem tudott ülni, hanyatt feküdni, csak négykézláb vagy térdepelve aludt másodperceket.

Ilyenkor láttam az emberben az istent, a nőkben az anyát, a teremtő erőt, aki átlépi a fizikai valóságot, és egy olyan isteni avatást, amit mi férfiak soha nem élünk át.

Szerintem a vallást a férfiak találták ki, hogy eljuthassanak abba az állapotba ahová csak egy anya juthat el.

Ha valamire mondhatjuk avatás, akkor ez az.

Ahogy fogtam a kezét, ahogy belém kapaszkodott, időnként olyannyira felfénylett hogy a legszebb angyalábrázolás is csak maszatos vászon volt, a reggeli napfény csak giccsparádé volt a szépségéhez képes.

Láttam a szemében a mindenséget, és láttam a remegő testét ahogyan fogy, és mégsem.

Volt valami ami így éjféltájban megjelent.

A fájdalomra egy újfajta fájdalom, ami egyre erősödött, ahogyan megjelentek a tolófájás kezdemények.

A háta fájt egy ponton a napfonat és az alhas közötti vonalán a gerinc egy pontján szúró, erős fájdalom jelentkezett, ami elvette tőle a tolófájások energiáját.

Látszott hogy nem bír vele.

A fájdalom szinte felperzselte az energiát, amit a tolófájások generáltak, és iszonyú üvöltésként robbantak a torkából.

Segitsetek!!-üvöltötte, miközben ha hozzáértünk ellökte a kezünket.

Pontosan lekommunikálta:

-EZ KAMMILLA!!-és tolt, de aztán

-Úristeeen, a HÁTAM, a HÁTAM!!!

Mintha valaki folyton ellopta volna tőle, a születés erejét.

Tanakodtunk, a bába meg én. Mondtam mit látok, és azt is képes vagyok levenni a fájdalom jó részét. A Menydörgés Ura felajánlotta a segítségét.

-Hogy Viola megláthassa, honnan születik a fájdalom. Ha látni akarja.-mondta.

A bába azt mondta kritikus ponthoz értünk.

Fél három volt, Viola két és fél órája küzdött a fájdalommal, nem is hittem hogy magánál van, de mégis úgy döntöttünk, beszélünk vele.

-A szerint cselekedjünk, ahogyan Viola dönt.-mondta a bába.

Viola beleegyezett, végre hozzáérhettem a testéhez, és iszonyú fájdalmat éreztem, pontosan a köldökével szemben, mintha a születése óta gyűlt volna oda az összes fájdalom.

Mikor jött a fájás éreztem, hogy átszalad rajtam, mint amikor megráz az áram.

Tudott tolni.

Kétszer.

Aztán bezárt.

Hátfájt újra, aztán megint tolt egyet.

A baba szívhangja rendben volt és lejjebb is került.

-GYERE pici lány .-suttogva kezdte, és üvöltve fejezte be.-A HÁTAM!!!.

Mikor kitisztult, azt suttogta a fülembe:

-Úgy érzem, körbejárunk. Nem haladunk egy tapodtat sem.-tudtam ez a legrosszabb, ha az ember Úgy érzi körbejár, ebben elveszlik a remény.

Ekkor már éreztem megkell hoznom a döntést, mindenkitől függetlenül lassan csorog az idő, és veszlik az élet.

Megállapodtam a párommal még azelőtt, hogy elkezdődött volna a vajúdás, ha úgy látom jónak megyünk a kórházba.

Mindegy ki hogyan dönt, én vállalok minden következményt, megyünk és kész.

 Viola kijelentette:

-Nem bírom már soká. Menjünk a kórházba és vegyék ki belőlem ezt a gyereket!

Három óra is elmúlt, remegő lábak, üvöltő szemek, elgyötört test és elme, fáradt lélek mondata volt.

-Mit mond a kártya?- kérdezte.

Kb. 15 éve tarotozom. Tanítom és élem a lapokat.

Gyorsan kiterítettem, elé pörgettem két lapot, és mondtam:

-Nem megyünk kórházba. Itthon szülöd meg a gyereket.

Hazudtam.

A kártya azt mondta Viola az életével játszik, a sorsa összes nyűge benne van ebben a konfliktusban, és le akarja tenni.

Nem alkuszik. Lelke felkészült a dologra, és ha nem kapja meg maradéktalanul, egész élete semmit sem ér, kifordul sorskereke, mindenképp elveszítem.

Vagy a teste hal vagy a lelke.

-Figyelj.- néztem a térdeplő szemébe.

-Nem megyünk kórházba, még ne add fel, itt vagyok veled és megpróbálok levenni rólad még fájdalmat. Kapaszkodj belém.

Már nem sikerült. Nem akarta ide adni, vagy nem tudta, nem tudom.

A fájdalom bezárta őt, és belül dörömbölt.

Fél négy volt.

Betántorgott a fürdőszobába, és én a bábára pillantottam.

-Bemegyünk a kórházba.

Megcsóválta a fejét.

-Neki kell dönteni.

-Már döntött.

-Ki kell, hogy mondja.

-Engem nem érdekel, nekem már ki mondta. Bemegyünk.

Kétszer is kimondta. Először akkor mikor az mondta :”vegyék ki belőlem ezt a gyereket!”

A baba kezdett benne negatív ok lenni a szenvedése oka, dolog ami miatt fájok. Ő a bűnös mindezért!

Csöppet sem csodálkoztam.

Másodszor pedig akkor mikor megpróbáltam levenni róla a fájdalmat, megéreztem a teste oly kimerült, hogy belehalhat a küzdelembe.

Kitántorgott a fürdőből.

-Menjünk be. –sírta a szemembe tompán.

Négy

Készülődtünk.

Pörögtek a dolgok, mintha valahonnan új erő támadt volna, én az autóval készülődtem kifelé, a bába és segítői ripp-ropp összepakolták a szükséges dolgokat, és furcsa mód Viola is talált tartalékokat magában.

Felöltözött, és igaz hogy háromszor térdelt üvöltve mire kiértünk a kocsihoz, de mégis valahogyan erőre kapott.

Úton voltunk a kórházba, elől én viszonylag nyugodt tempóban, mögöttünk a bába és kísérője.

Még mielőtt beszálltunk felhívtam az exem. Tanácsot kértem tőle, honnan lehet tudni mióta vajúdik egy kismama.

Készséges volt, bár már hajnalodott, megvitattuk a dolgot.

Végül úgy döntöttem, Viola semmi olyan „áruló” jelet nem produkál ami arra utalna, hogy egy napja harcolunk.

Ironikus nem?

Ha valaki a szemébe néz akkor látja, én mindössze biztos voltam hogy nem néz.

Az orvostudomány néz majd a szemébe az meg nem látja. 

Megbeszéltük azt mondja tegnap este hétkor kezdődtek fájások. Vártuk hogy legyenek tízpercesek, de három körül ezek a hátfájások jelentkeztek, és úgy döntöttünk bejövünk.

Engem kiküldtek, úgyhogy csak hallgatóztunk. Hallgattam a feleségem nyöszörgését, üvöltését, a szülésznő pattogó szavait.

Mikor kijött, már tudtam a kórház befogadja, és a mesével sem foglalkoznak.

A „tudomány” ölelő karjaiba hoztam aki talán visszaadja a testének a további küzdelemhez szükséges energiát.

Mikor kitántorgott, csak annyit mondott:

-Megyek a szülőszobába, majd később bejöhetsz.

Mi is kitántorogtunk.

Latolgattuk az esélyeket, magyaráztunk magunknak a dolgokat, és én vártam hogy üzenjen bemehetek.

Csak a táskájáért jöttek ki, de legalább a telefonja is bejutott.

Beszéltünk.

-Csak kétujjnyira vagyok nyitva. Azt mondták kezdődő vajúdás. Eltarthat 16-32 óráig.

Még nem jöhetsz be. Menj haza. Pihenjél, majd hívlak ha bejöhetsz.

Hát majdnem kiesett a kezemből a telefon.

Egyrészt még két órát sem bír ki nemhogy 16-ot, másrészt hogy lehet két újnyira nyitva mikor itthon már szinte nem volt méhszája.

Újra kezdi, de mért?

Úristen, én fogom megölni azzal, hogy behoztam!

Folytatta:

-Nem tudom nem e lenne jó ha megmondanánk, hogy régóta vajúdok?

-Nem .-vágtam rá.-Nem segitnének jobban, annál inkább nem.

Képtelennek tartottam azt, hogy ha elmondja azonnal orvosok ugrálják  körül, hiszen a baba rendben volt, itthon is rendben volt hiszen szinte álladóan figyelték, viola szemét meg nem vették tudomásul odabent . Vajúdó átlag kismama.

Kicsit hisztisebb, hisz első szülés.

Egyszóval minden rendben volt. Hehe.

Az élet néha fura szemszögből nézi az ÉLET-et.

Hazaindultunk

Nem tudom, hogy értem haza, de mikor beléptünk már újra csörgött a telefonom.

-Bejöhetsz. Kérlek gyere be!

Lezuhanyoztam.

A többiek boncolgatták a dolgokat, mi is történt, hogyan álltak hozzá, és én itt megint kilépnék a történetből egy gondolatfutam erejéig.

Még benn a kórházban volt egy érdekes beszélgetés, amit a földhöz vágtam.

A bába, már magam sem tudom mivel kapcsolatban ecsetelte, mihez van jogunk.

Akkor azt mondtam, ezt hagyjuk most mihez van jogunk, de azt gondoltam:

-Most egy dologhoz van jogom. Ha az orvos letolja a gatyáját akkor nekem jogom van kinyalni a fenekét.

Tudom erős a dolog, és semmi köze az igazsághoz, pontosan annyi, mint a szituációnak a joghoz.

Az ember alkotta ideák nem állnak ki melletted, nem adnak örök életet, nem mentik meg azt.

Ugyanúgy belehalsz, mint egy tüdőgyulladásba. Az idea pedig ott lóg a szögön, biztos lehet benne, majd megtalálják és egy újabb ember fogja majd az életét áldozni érte.

Szent szövetség.

Ez a sor kereke.

Nem érdekel, mi a jog.

Az élet érdekel.

A dolgok vannak, mint a micimackó és a méz.

Jog által nem születik meg a lányom.

Én valahogy soha nem ütköztem a joggal, soha egyetlen pillanatig sem adott nekem semmit, ha dönteni kellett ember és ember állt szembe egymással.

Nem mondom hogy rossz dolog, nem mondom, hogy igazat mondok, de azt sem hogy jó.

Van, és választható.

De ez most nem az a szituáció.

Tudom, hogy mondhatják azt is ez így kényelmes, de én megteremtettem magamnak azt a lehetőséget, hogy így nézhessem a világot, és ebben vannak számomra megfelelő megoldások.

Jogom az élethez van.

De azt a szüleimtől és Istentől kaptam. És magamtól. Mindenkitől.

De ebbe ne menjünk bele.

Mindenkinek vannak megoldásai.

Lehet vitatkozni róla.

Én akkor egy dolgot láttam.

Mikor kijöttem pont ilyesmiről volt szó.

Oroszlán lettem.

-Had mondjak valamit, ami kezdettől fogva bennem van, mióta úgy döntöttünk

itthon szüljük meg a picit. Most speciel a saját bőrömön is érzem.

Sokat gondolkodtunk a Violával ezen, de ez nap teljesen megértette velem, mi volna a helyes.

Egymásra támaszkodni.

Két pont van.

Az egyik az, hogy amikor be kell vinni a kórházba az anyukát a bába hatásköre megszűnik.

Ha legális volna az otthonszülés a bába és az orvos, közösen döntenének a kismamával kalákában. Szép is volna. Túl isteni gondolat, hogy igaz legyen.

Másodszor pedig akkor marad magára a szülő, amikor bekerül, mert az orvosok sem mondják meg mi a helyzet. A családnak vajúdás közben bele kell ugrani a semmibe.

Folyamatosan kiszolgáltatott helyzetben vagy.

Jog.

Ha feltudnátok mutatni egy igazolványt, ha intézmény lennétek, és képviselnétek az érdekeinket, akkor azt mondom, jogod van neked elmondani nekem és az orvosoknak, mihez van joga a kismamának.

De míg ez nincs, te csak felbujtó vagy az orvosok szemében, és csak gyáva hátul kiabáló a tömegben.

Egy ember az egy ember, nem intézmény.

Mi tettük ilyenné.

Nem támadni kell az orvosokat.

Össze kell fogni. Láthattátok, vannak dolgok, amin az orvosok segítenek,

és vannak dolgok, amin a bábák. Az embernek az emberrel kell összefogni, nem a jognak a joggal érvelni.

Mindent mi emberek teremtünk, mióta Isten ege alatt vagyunk.

Mi vagyunk az isten. –ezt az utolsó mondatot csak magamnak mondtam.

Lehet kioktató voltam, és biztos nem is igaz, de számomra ez oly világos volt, mint a nap ami lassan becsorgott az ablakon.

Mennem kellett, ők sem maradtak.

Nagyon hálás voltam nekik, mindazért amit tettek értünk, fantasztikus kis csapat volt, nem csalódtam bennük.

Ha kellett voltak, ha nem, visszahúzódtak és vártak. De mindig ott voltak ahol kellett.

Útjuk, dolguk itt véget ért.

Nekem pedig folytatódott.

Öt

Mit mondjak, gőzöm nincs hogy találtam vissza a kórházba, de ott voltam.

Kábán leszegett fejjel megálltam egy pillanatra, majd kihúztam magam, és a portáshoz léptem:

-Jó reggelt.-mosolyogtam.-Papás mamás szülésre jöttem, a feleségem benn van a szülőszobán, segítene?

A portás 20 évkörüli barna srác, kicsit egykedvűen odaballagott a szülőszoba ajtajához, és bekopogott.

Régen megtanultam ha valahova be akarsz jutni, a legfontosabb ember a portás.

Vártunk.

Ő elunta én nem.

-Itt kopogtass.-mondta . –Majd kijön valaki.

Meleg volt. Felöltözve álltam a hátamon lassan csordogált a víz.

Kopogtam.

Szőke hegyes orrú nővér lépett ki rajta.

-Igen?

-Jó reggelt.-kezdtem megint a mondókám.

-Mindjárt szólok a nővérnek.-válaszolt a végén, és bezárta előttem a titkok kapuját.

Jöttek mentek az emberek, és én mindenkiben aki kijött, felismertem azt a nővért aki engem keres.

Végül sms-t írtam violának: itt vagyok de senki nem jön értem.

Azért írtam hogy tudjam él-e, és hogy jól van. Nem túlzok, akkor már én magam voltam a túlzás.

Fejben már lejátszottam ahogy berúgom az ajtót, és szétszórok mindenkit aki az utamba áll és elrabolom a feleségem. Hazaviszem, karjaimban, és ringatom, ringatom míg egyszer csak ott vannak ők ketten, az ölemben.

-Kabdebon János!-felkaptam a fejem.

-Igen.

Alacsony zöld manó volt, végignézett rajtam, megállapította be vagyok szarva, és össze vagyok karmolva, kopasz vagyok és nagydarab, szemeim vizenyősek, de kékek.

-Itt egy kulcs.-indult egy osztályos folyosón, szedte a lábait közben magyarázott.

-Itt van ez a ruha, menjen ide be –mutattott egy labor feliratú ajtóra.-Öltözzön át, a kulcsot hozza vissza, kopogtasson, és majd beengedik.

-Ha jó lesz rám a ruha.-mosolyogtam.

Kizökkent, szemében a hogy jön ez ide, kérdés jelent meg.

-Jó lesz, elég nagyot hoztam.

-Rendben, nagyon szépen köszönöm.-bólintottam hálásan. Nekem egy angyal volt.

Miközben magamra húzkodtam a zöldeskék ruhát ,- ami pont passzolt rám,-arra gondoltam ez a nő tényleg egy angyal, látatlanban is ismer, hiszen pont méretes ruhát hozott.

-Hogy tudsz még ilyenkor is az önkép zavaroddal foglalkozni?-kérdeztem magamtól, miközben a szülőszöbához siettem az uniformisomban.

Most már műthetnék is, vigyorogtam el magam, és telve a ruha adta önbizalommal bekopogtattam.

Úgy negyedórán belül bejutottam. A ruha az ruha, morogtam magamban.

Viola határozottam jól nézett ki

„Honnan van ereje?”-gondoltam.

De erre a kérdésre pontosan tudtam a választ.

Mosolygott.

-Most már rendben lesz minden. Kaptam fájdalomcsillapítót, így egész kellemesen elviselem a hátam.

Igen, egy ilyen maszk volt a kezében, ha jött a fájás a szájához préselte, és szívta szívta míg a fájdalom elapadt.

-Az első egy percben nem tudok értelmesen beszélni, akkor ne figyelj-vigyorgott.

-A gáz tudod, de utána minden ok.

Fogtam a kezét.

Az oldalán feküdt, a hálóruhája gyürödten lifegett, mint egy szakadt rongy a kolduson, csak itt-ott takart.

Nagy pocakján hatalmas öv, a köldöke alatt egy nagydoboz kilógó kábelekkel, amik egy ősöreg nyomtatóhoz hasonló, csattogó géphez futottak. Eurokomfortos design.

Csattogott a fájdalom.

A pici szíve kihangosítva vert, összekeveredett a többi piciével, mégis pontosan tudtuk melyik a miénk.

Ültem ott, és fogtam a kezét.

Üres fejemben, üres szavak kongtak:

-Meddig még, meddig még!

Emberek jöttek mentek, mint a boltban ha vásárol az ember.

Ilyen olyan arcok úsztak át a termen keveredve a vajúdó hangokkal, a kismamák nyögéseivel. Fura életérzése van az embernek.

Mintha nem is a földön lenne.

Fehér keveredik a zölddel, az orvosok fehérben, mindenki más ilyen olyan zöldben.

Szőke, karónyelt köpeny lépett be az ajtón, csontos arcú szemüveges doktornő.

Körülnézett, határozott léptekkel ment végig a képzeletbeli folyosón, szeme ide-oda csapkodott ahogy végignézett a birodalmán.

Utólag Szörnyellának nevezte Viola.

Valóban, teljesen olyan volt, mint a rajzfilmbeli figura, de azt már elképzelni sem merem miből csináltatott magának bundát.

Elviharzott mellettünk, csak éreztem a tesztoszteron bombát, amit hordoz magában, a mellettünk fekvő valamelyik vajúdó kismamához sietett.

Nem tagadta meg önmagát, piszkosul átkozódva szidott mindet és mindenkit aki nem azonnal és úgy csinált mindent, ahogyan az „jó”.

Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy létezik ilyen ember.

Eleinte nem is akartam.

De öt nem lehetett nem észrevenni.

A zöld manó nővér hozzánk lépett.

-Hogy vagyunk? –kérdezte Violát.-Mindjárt jön a doktor úr, és megvizsgálja.

Keze rutinszerűen dolgozott közben, infúziót kötött be, közben diktálta violának a légvételt:

-Lassan szívja be kismama, csak nyugodtan, szépen, mélyeket lélegezzen.

Átszűrődtek  Szörnyella rekedt parancsai.

-Ne a férjét követelje, most nem az a fontos viselje el drágám, nem fáj az annyira, nem érti mit mondok, hogy lehet így nyavalyogni, toljon már!!

Igyekezzen!! Hát ilyen nincs, hogy ilyen ügyetlen legyen, nincs nekem erre időm kedvesem.!!

NŐVÉR!! Igyekezzen. NE jajongjon már, még nem láttam ilyen nyafogós kismamát!!

Zöld manón észrevettem, nem hagyják érintetlenül a szavak.

Egy pillanatra összerezzent, és mintha megcsóválta a volna a fejét.

-Mindjárt jön a doktor úr.-és végigsimított a Viola fején.

Gyanakvó voltam, vajon miattam csinálja, vagy inkább nem is a Violáé volt ez az érintés hanem azé a kismamáé akit ép Szörnyella nyúzott.

Elment.

Mindenesetre nyugtáztam, hogy vannak itten érző lények is, ezen az idegen bolygón.

A nyúzás is véget ért és Szönyella, nekiállt egy másik áldozatnak.

Violára néztem.

-Palackot kellesz cserélni.

Kérdően rámnézett.

-Ha idejön ez a NŐ, azt hiszem nekimegyek a palackkal, veled így nem fog beszélni.

Ide jött.

Egy pillanatra rámrebbent, (iszonyú gyilkos tekintettel néztem rá) kerestem a szemét , tökéletesen tisztában voltam vele hogy neki megyek ha meg mer szólalni.

A falon lévő papírra meredt, aztán elviharzott.

Fogtam a Viola kezét, és arra gondoltam vajon kivel tettem jót, hogy Szönyella még kapott pár lehetóséget az élettől.

Hat

Az orvos aki megvizsgálta fáradt volt és türelmes.

Nógatta a nővért, aki ollót és tálat hozott.

-Burkott repesztünk, de előbb megvizsgáljuk.-mondta inkább magának.

Viola nehezen, de megnyílt az orvos ujjai eltűntek finoman. Fura érzés volt.

Idegen férfi a feleségemben. Látszott hogy tiszteli a Viola fájdalmát, ha felszisszent a mozdulatai kivártak.

Lerántotta a kesztyűt, és csóválta a fejét.

Csak én láttam, mert Viola ujjbab fájásban találta magát.

-Nem tudok repeszteni.-lecsapta az ollót.-Még mindig csak kétujjnyira van nyitva.

Láttam a szemében, hogy segíteni akart.

-Most már mennem kell haza.

Kiment.

Egyedül maradtunk.

Hihetetlen magány fogott el, hiszen már istentelenül sok idő eltelt, és nem haladtunk semmit, csak a fájdalom és fájdalom.

A pici jól van, hiszen haljuk, kedvesem is szokatlanul jól bírja.

Látta rajtam ahogy megsemmisülök.

Gyönyörű kék szemét rám emelte.

-Tudom honnan jön a fájdalom.-suttogta.

Közel hajoltam hozzá.

-Tudod van ott egy ládika, amiben az összes szenvedést összegyűjtöttem amit életem során elszenvedtem. Ő veszi el a fájdalmat tőlem, ezért nem tudom megszülni Kamillát.

Amikor fájok ő elszívja, mert meg akar védeni, nem enged lefelé fájni.

Ujjabb fájás.

-Meg kellene találnom a kulcsát, de olyan régen eldugtam, hogy nem találom, nem találom.

A könnyeim szép lassan csorogtak a kezemre.

Minden erőm elszállt, lehajtott fejjel hallgattam a szavait.

Igazat szólt, éreztem. Múltak a percek, és én néztem, ahogy küzd. Szédültem, izzadtam a levegőtlen műanyag zöld világban.

-Menj haza, szívem. Nagyon fáradt vagy.-suttogta felém.

Megráztam a fejem, amitől iszonyú hányinger jött rám.

Ültem makacsul, de éreztem ha hirtelen fel kellene állnom, nem bírnék a hányingeremmel, és a szédüléssel.

-Menj haza. Fáradt vagy.-még ő mondja nekem, aki egy napja harcol, és én a szánalmas férfi összeesem a lábainál, felmondom a szolgálatot, ez a ványadt test nem engedelmeskedik nekem és felmondja a szolgálatot.

Nem.

-Nem fogom tudni mi van veled.-mondtam neki.

-De tudni fogod. Nem megyek haza míg meg nem szülöm Kamillát. Ha törik ha szakad gyerekkel megyek haza.-iszonyú nyugodt és mégis határozott erő volt a hangjában.

Mindig hittem benne. Mindig azt éreztem ha ő csinál valamit az olyan mintha én csinálnám és fordítva.

De most saját magammal kellett elszámolnom, és ez sokkal nehezebb volt.

-Nem tudsz ilyen állapotban segiteni.-folytatta a győzködést.

-Többet segítesz ha tudom, hogy otthon vagy és pihensz. Majd visszajöhetsz még.

Tudtam, hogy nem jöhetek vissza. Nem fognak beengedni.

Cserbenhagyott a testem.

-Jó megyek.-mondtam.

Csöndben szerettük egymást.

Csöndben sírtunk egy picit.

Csöndben fájtunk.

Csöndben felálltam és kitántorogtam a szülőszobáról, hátamon „egy gyáva kispapa aki nem bírja a vajúdást nézni, nem vállal sorsközösséget a feleségével” cédulával, de már ez sem érdekelt.

Nemtom hogy értem haza.

Így utólag emlékszem megszegtem pár szabályt, akár karambolozhattam volna, de nem az volt megírva.

Valaki hazavitt aki én voltam, de nekem semmi közöm nem volt hozzá.

Hét

Folyamatosan csörögtek a telefonok, és anyám is átjött a szomszédból.

Magamba öntöttem fél liter kávét és álltam a sarat.

10 óra is elmúlt már, alibiiből lefeküdtem, majd felkeltem.

Anyám haza ment a hírrel, hirtelen csönd lett.

Leültem a fotelban és zokogtam.

Hörögve, üvöltve folytak a könnyeim, iszonyú fájdalom tört fel bennem.

Egy érthetelen nyelven beszéltem, lelkemben izzott a kin, ordítva tombolt bennem valami.

Vajúdtam, de megszülni nem tudtam fájdalmat egészen.

15 perc is eltelt mire újra megközelítettem az ágyat.

Emlékszem még beszéltem valakivel, de nem tudom mit.

Nyolc

Telefonra ébredtem.

Gyuszkó hívott, Viola öccse.

Rutinszerűen elmondtam, a jól megszerkesztett verziót, ami a legjobban fedi a valóságot.

A telefonom azt mondta ezen kívül még volt három csörgés amire nem reagáltam, és kb. másfél órát aludtam.

Mi van a Violával?

Szülészet, telefonszám.

Telefonkönyvben nincs.

Internet.

Ott álltam a mobilommal és a számokat bámultam.

Rettenetesen féltem, hogy felveszik… és mit mondanak?

Nem vették fel.

Újra.

Nem sikerül.

Valami azt súgta, hogy képes vagyok annyira félni, hogy egyszer sem fogják felvenni.

Egy másik számot hívtam.

-Na mivan?-kérdezte a bátyám.-Mi hír?

Gyorsan elhadartam neki hogy mit tegyen, bár tudtam semmit nem ért az egészből, mégis megteszi. A testvérem.

Pár perc múlva visszahívott.

-Beszéltem az orvossal, azt mondta minden rendben, egy óra múlva gyerek lesz.

Bumm. Kb. 30 órája vajúdik, és azt mondja a doki minden rendben.

Hurrá.

Egyszerűen képtelen voltam elhinni.

Abszurdnak tűnt, olyan természetes volt a kijelentés.

Nem könnyebbültem meg.

Ezek szerint még mindig vajúdik.

Hogy elfoglaljam magam körbe telefonáltam az aggódókat.

Anyám átcsoszogott, zavarában nekiállt mosogatni.

Nem bírtam magammal.

Még egy óra.

Megint elpattantam, a hálóban üvöltve, térdelve zokogtam a fájdalomtól.

Képtelen voltam gátat szabni az áradatnak.

Kilenc

Már megen nem veszik fel!

Már több mint egy óra eltelt.

Bátyó.

Ő is én is csörgettük.

Most én győztem.

-Violetta után érdeklődik?-kérdezte a hang.

-Most vitték fel a műtőbe, császármetszésre készítik elő. Egy óra múlva érdeklődjön.-letette.

Ez maradt neked János.

Érdeklódjél.

Mintha a tolótetős turmixgépet kérdeznéd.

Ne hibáztass senkit, te magad döntöttél így amikor hazajöttél.

Mindenki a dolgát végzi, nézd a nap süt, az ég kék.

Micimackó és a méz.

Ez most nem ment.

Vérbe fordult a szemem.

A józan eszem megállította a kezem, csak azért nem vágtam a földhöz a telefont, mert az volt az egyetlen kapocs amire égetően szükségem volt.

Nagy nehezen lecsitultam.

Hívtam a bátyám.

-Egy óra múlva, azaz fél négykor hívjad őket. Aztán hívj engem.

-De miért én hívjam, mikor te is tudod őket hívni?

-Mert azt akarom, hogy valaki más nekem mondja el, hogy van egy lányom, az anyuka jól van.

Én elég hírt szállítottam, szeretnék én kapni egy jó hírt.

Éreztem ahogy vigyorog.

-Rendben.

Semmi racionalitás nem volt benne, de akkor ezt szerettem volna.

Lehet féltem, nem tudom. Közben befutott a fiam is, láttam borzalmasan izgul mikor megtudta hol tartunk. Rettenetesen várta a húgát.

Egy óra múlva csörgött a telefon.

-Lányod van. 3kg 52 dkg, 51 cm.-sorolta.-Az orvos azt mondta gyönyörű kislány, és hogy azonnal be kell menned, meglátogatni.

Hát megvan.

Majdnem összetörtem a telefont.

Csak néztem magam elé.

Istenem.

Elindultam kifelé az udvarra, menet közben lelöktem a telefont.

A szemközti ház falához siettem ahol rengeteg törött, selejtes cserép hevert Virágtartók kaspók amiket megrágott az idő.

Felkaptam őket és elkezdtem törni zúzni, taposni ahol értem üvöltve örömömben, bánatomban.

Édes könnyek folytak a számba.

Az ég kegyelméből megszületetett a lányom, és megszületetett egy anya is.

Megszülettem én is.