Kadosa születése

A történet előzménye, hogy kb 10 nappal a szülés előtt hajnalban némi hasmenés kíséretében másfél órán keresztül 5 perces szabályos fájásaim voltak. Ez azért volt ciki, mert a bábánk még külföldön volt, és igen erősen dilemmáztam, hogy ha én most szülök, akkor mi is legyen. Ugyanis a kórházat egyetlen porcikám sem kívánta, azt viszont, hogy hozzáértő segítsége nélkül szülessen meg a baba, felelőtlenségnek éreztem. Körbejártam magamban rendesen a témát ebben a másfél órában, és arra jutottam, hogy mindenképp húzom az időt, mert inkább itthon szülök, vagy útközben, esetleg amint beérünk rögtön…de ha itthon lenne meg a baba, akkor is legalább egy mentőt kéne hívni, hogy orvos lásson (el) bennünket, valaki hozzáértő nézze meg a babát. Magához a szüléshez, mint történéshez úgy éreztem, hogy egyedül is volna „önbizalmam”. Aztán szerencsére elmúltak a fájások.

Közben valamikor az utolsó harmadban volt egy beszélgetésem egy anyukával, aki mind az öt gyermekét otthon szülte. A legkisebbnél nem ért oda a bába, ő pedig családi körben, a férje és a négy másik gyerek kíséretében hozta őt világra.

Július 15-én egy barátnőm vendégeskedett nálunk, akinek a hatodik csemetéje összevissza fájásokkal igen gyorsan jött világra.

Ezekkel a történetekkel meg is kaptam minden szükséges információt, mint az utólag kiderült…

Akkor éjjel ismét rám jött a hasmenés, leballagtam a WC-be, ami a szomszéd bozótban található kb 100 méterre a házunktól. Amikor visszajöttem, jöttek a fájások, de igencsak összevissza, 2, 5 és 10 percesek vegyesen. Nem úgy tűnt, hogy szülök, de mégis valahogy furcsa volt. Aztán mikor megint úgy éreztem, hogy megy a hasam, akkor szóltam a férjemnek, aki azonnal fel is ébredt, és mondta, hogy vigyem magammal a telefonomat, hogy szólhassak, ha bármi gond van. Útban visszafelé felhívtam a bábát, hogy lehet, hogy hiába ébresztem fel, mert nem tudom hogy tényleg szülök-e. Közben beindultak a kétperces fájások, és a bábával abban maradtunk, hogy elindul hozzánk. (háztól házig jó tempóval kb ľ óra az út)

A távolban villámlott, a vihar szele már elérte a mi fennsíkunkat. A férjem szembe jött velem a bozótosban, és közölte, hogy tiszta hülye vagyok, hogy itt akarok útközben szülni. Akkor már egyértelmű volt, hogy a vihar meghozza a gyereket.

Bent közben felébredt a 11 és fél éves nagylányom  és mondta, hogy fél a villámlástól. Erre „megnyugtattam”, hogy nincs idő ilyesmire, mert jön a kistesó, úgyhogy segíteni kell. Fájások között irányítottam az előkészületeket, ki honnan mit vegyen elő és hova tegye. Amikor fájás jött, akkor pedig kapaszkodtam az éppen kezem ügyébe eső dologba… Atillát láthatóan zavarta, hogy nem tudok egy értelmes mondatot végigmondani, de nem hagytam hisztizni, mert erre már nem volt idő. Aztán megint úgy éreztem, hogy wc-re kéne menni. Közben Atilla hívta a bábát, hogy ne rohanjon, mert már úgysem ér ide időben, inkább lassabban, de biztonságosan jöjjön.

A félkész fürdőszobánk wc-jén egyértelmű lett, hogy az inger bizony már a Kadosa műve. Atilla még egy utolsót próbálkozott, hogy menjünk be a szobába a dekubitusz lepedővel előkészített ágyra, de én hajthatatlan voltam. Az világos volt, hogy neki kell elkapni a gyereket, és akkor én kibe/mibe kapaszkodom??? Maradt a mosdó (amit néhány nappal korábban szerelt fel…ugye azok a bizonyos véletlenek…).

Apa gyorsan akcióba lendült, kihajigálta a munkáscuccal teli szatyrokat a fürdőszobából és letett egy plédet a földre a biztonság kedvéért.

Utólag kiderült, hogy azért volt frászban, mert amikor Csabus született, ő egy nyomással rakétaként jött ki belőlem, és félt, hogy esetleg nem tudja elkapni a gyereket. (szintén otthon történt, Atillába kapaszkodtam és a bába kapta el a babát)

De persze minden megfelelően el volt rendezve, Kadosa tudta, hogyan kell biztonságosan kijönni.

Szóval minden összeállt, jöttek a tolófájások, és megpróbáltam – Csabushoz hasonlóan-  állva nyomni. Elég hamar rájöttem, hogy ez most nem megy így, úgyhogy legoggoltam.

Közben olyat tettem, amit eddig soha -és talán ezért kellett, hogy a bába se legyen ott, és tényleg el tudjam magam engedni, hogy ne akarjak megfelelni senkinek és semminek- az összes tolófájást végigsikítottam, úgy, ahogy az ösztönből jött. Tudok ám „kultúráltan” is szülni, a két nagyobbat kórházban szültem, mindkettőt nyikkanás nélkül… Csabusnál annyit engedtem meg magamnak, hogy közvetlenül a kipottyanása előtt elkiáltottam magam, hogy most már aztán GYERE Ki!

Most ez a sikítás segített abban, hogy koncentráljam a bennem lévő erőt.

Aztán az egyik fájásnál kibukkant a kobakja a Picúrnak, az ajtóban pedig megjelent Csabus Orsi mellett és félig még kómásan megkérdezte: Hóóóóvan anya? Akkor jött az utolsó fájás és Kadosa a maga közel 4 kilójával belepottyant az apukája kezébe.

Nem tudom, érzed-e így ezt olvasva, milyen beavatás volt ez mindannyiunk számára… Tulajdonképpen ezt szerettem volna megosztani.

A folytatásban a bába és segítője már a családi szopizós idillbe csöppentek, és tették a dolgukat szeretettel.

A CSODA megtörtént ismét, a Természet vagy inkább mondjuk úgy ANYAtermészet tudta a dolgát. Egy gyerek világra jött. Egyszerűen, természetesen, az ÉLET rendje szerint.

Nekünk, akik ennek részesei voltunk olyan élményt adott, amit soha nem fogunk elfelejteni. Csoda volt  a maga természete szerint. Mert van fölöttünk egy rendező elv, nevezzük Természetnek, Mindenségnek vagy Istennek, aki mindent jobban kitalált már, mint ahogy mi a korlátolt gondolkodásunkkal felfoghatnánk. Mi őrá hagyatkoztunk, és beengedtük a segítő erőit az életünkbe. Nem bántuk meg.

Köszönöm, hogy elolvastad a történetünket, remélem sikerült átadnom azt, amit szerettem volna.

Szeretettel,

Edina


"Megtaláltam!"