Zsuzsi, Katának
2006 április

Szia!

Írok neked krónikát. Kritikus a helyzet a Tiszán. Szegedről már nincs infóm, de úgy tudom, ott is nagy a baj. Most viszont csak Csongrád fér a fejembe-szívembe. Tegnap elért bennünket a tetőzés, de ez nem jelent könnyebbséget. 1034 cm-nél volt a csúcs, de még nem lehet véglegesnek tekinteni ezt sem, mert semmi biztosat nem tudunk a Körösök várható állapotáról. Több, mint tíz méter a víz! Gondolj bele! És bő 60 centivel magasabban tetőzött, mint 2000-ben! Isteni szerencse, vagy bölcs előrelátás, hogy akkor az ár levonulta után alaposan megerősítették, és meg is magasították a gátakat a város környékén. Enélkül most már úsznánk. Bár ez a lehetőség még így sem kizárt...

Tegnapelőttől naponta többször beszéltünk anyuval telefonon, kértem a helyzetjelentéseket. Csütörtök reggel bejött a könyvtárba egy srác, aki hivatásos katona, és akivel gyakran beszélgetünk, ha erre jár. Közölte velem, hogy csak pár percig marad, mert éjszakás volt, reggel hétig Csongrád alatt rakták testületileg a homokzsákokat. Rögtön kifaggattam, mit látnak, mit mondanak nekik, amit az egyszerű helyieknek nem. Aggasztó volt, amit mesélt. Már akkor voltak olyan szakaszok, ahová a felázások miatt nem lehetett fölmenni, csak helikopterről dobálták le a homokzsákokat. És készítették elő a járműveket a kitelepítéshez, mialatt a rádió azt hajtogatta, hogy nincs semmi baj. Zoli is azt mondta, hogy őrület látni a víz tövében "mit sem sejtve" tovább éldegélő helyieket. Szerintem azért belőle a homoki ember rémülete is beszélt. Aki nem él közvetlenül a víz közelében, az nem érti ezt a fajta bizalmat. Kicsit olyan ez az életforma, mint Pompeiben lehetett, a tűzhányó árnyékában. Akiknek itt az otthona, azok tudják, hogy mekkora veszélybe kerülhetnek, mégis hisznek a folyóban, és nem tekintenek rá ellenségként. Nem olyan könnyű egy Tisza mentit árvízzel riogatva kikergetni a világból!

Tegnap Pestre mentünk kiküldetésbe, a Könyvfesztiválra. Reggel beszéltem anyuval, aki elmesélte, hogy az éjszaka kevésen múlt, hogy be nem tört a víz a városba. A Zsilip utcánál, a régi, sárkányfarki zsilip nem bírta a rá nehezedő víznyomást. Itt tényleg a véletlen szerencse mentette meg Csongrádot. A gátőrök most úgy dolgoznak, hogy egy-egy ember csak 2 km-re felügyel. A soros őr épp a két kilométerének azon a felén volt, ahol a zsilip alatt egyszer csak remegni kezdett a föld. Így pillanatok alatt megtörtént a riasztás, kijöttek a tűzoltók és a vízügyesek, és kezdhették is a megerősítést. Mivel a zsilipaknába leküldeni senkit nem mertek, az útburkolatban vágtak lyukat, átvágták a csatornát, és azon dobáltak le jó csomó homokzsákot, amit leöntöttek 17 köbméter betonnal. Így most stabil a Sárkányfarok, de kritikus pont.

Reggel ez volt a nyitóhír. Már ekkor az járt az eszemben, hogy mi a jó fenét keresek én Pesten, amikor a szívem otthon jár, tele aggodalommal. Meghallgattam az első előadást A globalizáció hatása a természetvédelemre, a meteorológiára és az emberi pszichére címen. Hadd ne mondjam, külön kitértek a nagy árvizekre. Épp vége lett, amikor anyu újra hívott, hogy mindenkit hazaengedtek a munkából, és délutánra berendelték őket homokzsákot tölteni. A Körös gátja 500 m-re a torkolattól megrogyott, most próbálják megfogni a vizet, de a Nagyrét kitelepítése ilyenformán elkerülhetetlen. Ekkor döntöttem úgy, hogy én most elindulok haza. Képtelen lettem volna ott nézelődni céltalanul, miközben tudom, hogy a szülővárosomban minden kézre szükség van. Ha ezért kirúgnak, hát akkor ezt is megértük.

Dél körül indultam el, mire a Kongresszusi Központból kivergődtem a Nyugatihoz, elmúlt egy óra, a vonat kettőkor indult. Úgy éreztem, minden várakozással töltött perc elvesztegetett idő. Dühös voltam Budapestre, a verőfényes tavaszra, a közönyre és érdektelenségre. A vonat indulása előtt két perccel hatalmas zivatar kerekedett: dörgött, villámlott, és mogyorónyi esőcseppek verték az ablakot. Aki az utcán járt, pillanatok alatt bőrig ázott. A kinyitott esernyőket vacakká csavarta a szél. Örültem neki. Elképzeltem, hogy ez a víz mind a Tiszáról jön, és ami ide eső formájában áthull, azzal is kevesebb marad a mederben, és Csongrádnak annyival is könnyebb lesz a helyzete.

Rettentően aggódtam, hogy mi fogad majd otthon. De a város olyan volt, mint máskor. Leszámítva az ártér fölött köröző katonai helikoptereket, amelyek már kilométerekről látszottak, ahogy közeledett a vonat. Mint a baj előjelei. Ahogy hazafelé sétáltam, az is olyan volt, mint egy átlagos, gyönyörű, napsütéses áprilisi nap. Virágoztak a szilvafák, nyíltak a tulipánok, a szél még éppen kellemes volt ahhoz, hogy kabát nélkül lehessen sétálni. A levegőben a friss zöld és a közeli víz összetéveszthetetlen illata, amit Kecskeméten soha nem érezni. Csak annyiban különbözött a többi naptól, hogy akik mellett elhaladtam, azok mind a vízről és a folyónál zajló eseményekről beszélgettek.

Hazarohantam. Tudtam, hogy anyuék már kint vannak a szentesi hídnál, ahol olyan a gát, mint a szivacs: teljesen átázott, csupa buzgár az innenső oldala, és homokzsákokkal próbálják megtámogatni. Úgy beszéltük meg, hogy én nem oda megyek, hanem megkeresem a legközelebbi önkéntescsoportot, és csatlakozom hozzájuk. Lapátot készített ki nekem anya, a többit rám bízta. Otthon nagymama úgy bámulta a Balázs-show-t, mintha a Tisza a világon se lenne. "Nézd, ez a szegény gyerek tizenöt éve nem látta az apját!" - ezzel fogadott... Egyáltalán nem érzi át a helyzet súlyát. De talán nem is baj, így legalább nem aggódott. Mire átöltöztem, és épp indultam, Olgi is hazaért Szegedről. Ő később a vízirendőrséghez ment, Bettivel és Öcsivel homokzsákolni.

Én kimentem a Szőlőhegyi utcára. Ott megállítottam egy "Árvízvédelem" feliratú teherautót (minden második kocsin rajta volt már a jelzés), és megkérdeztem, merre induljak, ha segíteni szeretnék. Az útbaigazítóm a Rózsa Ferenc utca végén, a Tiszához közeli városgondnoksági udvarba küldött. Itt halmokban állt a friss, nedves föld, és sok-sok ember dolgozott már. Beálltam én is, a Széchenyi úti élelmiszerbolt eladóinak a csapatába. Töltöttük a homokzsákokat, kötöztük, halmokba raktuk. Folyamatosan jöttek értük a teherautók, és vitték egy másik csomópontra, a helikopterekhez. Ha nem a teherautók álltak az udvarban, akkor traktorok hozták a következő pótkocsi földet. Azt kell mondjam, spontaneitásában is jól szervzett munka folyt. Az önkéntesek cserélődtek, de üresen soha nem maradtak a homokrakások. Kaptunk ásványvizet, és délután hat óra tájon egy kisbuszból szendvicseket osztottak. A Masterfoods bokrosi gyárának konyhájáról. Föl-föltűntek tanárok egy-egy diákcsoporttal (csütörtök-pénteken tanítás helyett már ők is részt vettek a védekezésben), és különböző ad hoc szerveződött csapatok, pl. szomszédok, munkahelyi kollégák, rokonok. Láttam néhány általános iskolai osztálytársamat is, akikről évek óta nem tudok, mivel éppúgy nem élnek a városban, mint én. De most ők is itt voltak...

Egész héten tűkön ültem az idegességtől, de valahogy ott, a fizikai munkában ez is csillapodott. Amikor itt Kecskeméten aggódtam, akkor az áradó folyót láttam magam előtt, és a kihalt gátakat, esetleg egy-két lézengő honvédségi egyenruhást. Mikor viszont hazajöttem, és szembesültem vele, hogy szó sincs elhagyatottságról, mindenki teszi a dolgát, és ebbe a nagy munkába én is beletehettem, ami tőlem telt, akkor a kétségbeesett nyugtalanságomból elmúlt a kétségbeesés. Nyugtalan vagyok a folyó miatt. De bízom benne. Tudom, hogy nem vádol bennünket. Csak nehéz úrrá lenni azon a hatalmas erőn, ami most belőle árad. Mi pedig segíthetünk neki, és segítünk is. Késő este ezekkel a gondolatokkal a fejemben, és a lapátommal a kezemben ballagtam hazafelé.

Szombat este munka után megint hazamentem, és vasárnap hajnalban bekapcsolódtunk anyuval a Láncba. Reggel hatra értünk ki a Kereszt téri lerakathoz. Akkor még csak néhányan lapátoltak, de fél hét körülre megtelt a tér, és nyüzsgött a munka. A máltaisok és a Városgazdálkodás emberei hoztak ivóvizet, tízórait, délben meleg ebédet, mindennel el voltunk látva. Két idős bácsival álltunk párba: ők lapátolták a homokot, mi tartottuk a zsákot, majd elhúzgáltuk az eredményt a rakásba. Azért volt jó velük dolgozni, mert valahogy benne van a ritmus a kezükben. Fölvették azt a tempót, amelyet követve az ember a leghatékonyabban és a leghosszabb ideig képes a fizikai munkára. Nem kapkodva, hanem kitartóan.

Anyu egy óra körül ment haza, én fél háromig maradtam. Folyamatosan cserélődtek az önkéntesek, a fáradtak helyére pihentek álltak, és pihenés után újra visszajöttek a régiek is. Este mi is újra ott voltunk. A helyzet nagyon komoly. Még ma is az, pedig már negyedik napja apad a folyó. Vasárnap reggel még a tetőzés vége volt. A szentesi hídnál keletkezett suvadást próbálták a vízügyesek és a katonák megfogni, közben viszont még két helyen megrepedt és csúszott a gát a Kisrétben, Felgyő alatt. Ez a három kritikus pont már húsbavágóan érintett minden csongrádit, hiszen az innenső partról van szó. Ha bárhol elszabadul a víz, akkor bizony betör a városba.

A helyi kereskedelmi rádió átadta a hullámsávját az árvízvédelem céljaira. Ilyenformán egészen furcsa most a műsor: már több mint egy hete egyáltalán nincs reklám, a rádióriporterek a gátakat és a depókat járják, bemondják, hol mi a helyzet, hová kell ember, vagy anyag, hogy áll a töltéseken folyó munka, miben lehet segíteni. Ha éppen nincs semmi újság, akkor pedig zene szól. Azt hiszem, a Csongrád Rádió hallgatottsága soha nem volt még ilyen nagyarányú.

Más téren is a legfantasztikusabb összefogás és helytállás látszik. A bácsik, akikkel lapátoltunk, mindketten elmúltak már hetvenévesek. Találkoztam olyan öreg nénivel, aki azért tolta a biciklijét magával, mert már csak arra támaszkodva képes hosszabb távolságot gyalogolni. Jött, leült a földre, maga elé vett egy bálányi üres homokzsákot, és kihajtogatta a szájukat, hogy annyival is gyorsabban haladjon a megtöltésük. Ő ennyit tud hozzátenni a munkához.

Vasárnap éjjel, valamivel éjfél után egy házaspár jött a lerakathoz, a biciklijükön egy nagy kartondoboz frissen sütött lángossal, teával, kávéval, süteményekkel. Annyira jólesett az éjszaka közepén megállni egy kicsit, hogy meleg étel-ital kerüljön a gyomrunkba!

Vagy ott vannak azok a fiatal, 14-16 éves fiúk, akiket reggel hatkor már a teherautón láttam, és még az éjszakai műszakban is rakodták az embermagas pótkocsikra a homokzsákokat, amelyek olyan súlyosak, hogy én megemelni sem bírom őket, csak a földön elhúzni. Ha ránézel ezekre a srácokra, azt gondolnád, hogy csak a mutatóujjukat képesek mozdítani a számítógép egerén, és a hétvégét a diszkókban töltik. Bizony most ideje volt elszégyellnem magam az előítéleteim miatt! Le a kalappal előttük!

Egyébként hétfőtől az iskolások ismét szervezetten jöttek segíteni. Délelőtt úgy megtelt velük az összes lerakat, hogy a hétvégén kint lévő felnőttek nyugodt szívvel szusszanhattak egyet otthon. A rádió is bemondta, hogy tartogassuk az erőt inkább délutánra és éjszakára, hogy akkorra is legyen ember, aki tölti a zsákokat, és ellátja utánpótlással a katonákat a gátakon. Nagy szívfájdalmam, hogy a töltésen nem tudok segíteni. Pedig oda is kérik a katonák mellé a helyi önkénteseket, de határozottan olyan jó fizikumú, 18 éven felüli férfiakat, akik bírják az adott esetben akár 18 óra folyamatos, emberpróbáló munkát. Főleg vasárnap éjjel volt szorongató érzés, hiszen tudtuk, hogy három helyen is nagyon rossz állapotba került a gát, és tízpercenként olvasta be a riporter, hogy még legalább 25 emberre lenne szükség ma éjjel, aki tud, jelentkezzen! Összeszorult a szívem, és lázongott bennem a segíteni akarás, de be kellett látnom, hogy semmi keresnivalóm nincs arra, hisz még egy zsákot sem tudok felemelni, nemhogy csatárláncban adogatni őket egész éjszaka!
Jaj, pedig a kis tanyám is arrafelé van! Azt hiszem, ha ezt a próbát kiállja, akkor valóban nekem van teremtve. De ha reálisan gondolom végig, be kell lássam, vajmi kevés az esély rá, hogy nem áll térdig vízben...

Volt még egy, kicsit derűsebb eset, amit meg akartam osztani veled. Amikor bemondta a rádió, hogy nagyon kellenének önkéntesek, méghozzá sürgősen, a szentesi híd alá, az egyik helyi kocsma törzsközönsége a hívó szóra (végre) fölkerekedett, lapátot ragadott, beültek a műintézmény anyagbeszerző kisbuszába, és kimentek zsákolni. Ez is elhangzott a rádióban később, a minden területen való összefogás megnyilvánulásának bizonyítékául. És utána közvetlenül lejátszották a "Húzd meg jobban, menjen a munka" kezdetű dalt. Nagy bajban is lehet szívből nevetni!

Nagyon büszke lettem most arra, hogy csongrádi vagyok. Az emberek olyan szívós kitartással vannak jelen, és veszik tudomásul a kihívást, olyan fáradhatatlanul dolgoznak, olyan önzetlenül adják bele a védekezésbe minden kis tartalék energiájukat, hogy ez egyszerűen nem maradhat jutalom nélkül! Megmutatkozott, hogy képesek vagyunk az összefogásra. Ez hitet ad. Egymásból újul meg az erőnk: amikor látom, hogy nem egyedül küzdök, megsokszorozódik a remény. Nem érdekel, hogy milyen szenny árad a napi politikából, mert most látom, felül lehet kerekedni rajta, ha van egy cél, egy valódi, igaz cél, amelynek a szolgálatáért mindenki szívesen áldozza az energiáját. Mert mindenki tudja, hogy fontos. Hogy milyen nagy-nagy szükség van a legkisebb segítségére is.

Ez a folyó a mi folyónk. Olyan hihetetlenül szép, hogy el sem tudom mondani. Végtelen víztükör, ameddig a szem ellát. Még ebben a félelmetes nagyságában is gyönyörűséges, szelíd, és ha mindent eláraszt, akkor sem volnék képes haragudni rá. Nem tehet arról, amibe az ember kényszeríti: kivágják a forrásvidék és a vízgyűjtő terület erdőit, ciánnal mérgezik, megnyomorítják az élővilágát, szennyvizeket engednek bele, és ez a víz még mindig próbál túlélni... Tisztelem. Nem félek tőle. Megrettent, ha arra gondolok, ekkora erő mit tudna tenni az otthonommal, de bízom is benne.

Vasárnap délután és hétfőn késő este is a gáton ballagtam haza, kezemben a lapátommal. Beszélgettem a vízőrökkel a hídnál és a zsilipnél. Azt hiszem, ők is úgy éreznek, mint én. Tisztelettel és türelemmel beszélnek róla, és az ösztöneik nekik is azt mondják, a Tisza élőlény. Lelke van. És érzi az érzelmeinket. "Remélem, rendben visszatér a jó öreg szőke hölgy a medrébe". Olyan meghatóan hangzott ez a mondat egy mackós megjelenésű, fiatal gátőr szájából! Olyan bölcs volt és nyugodt...
Az ártér fűzfáinak zöldje, a víz áramlása, a vadkacsák, rigók, vízisiklók, apró halak tavaszi nyüzsgése mind azt mondja: "a víz élet, nem pedig pusztulás"... Ebben kell hinnünk, és a Tiszának is ezt kell sugallnunk.

Éjszaka, amikor elhagytam a fáklyákkal megvilágított részeket, ahol a homokzsákokat pakolták, egyedül maradtam a folyóval. Olvastam valahol, hogy a víz átveszi az érzelmek rezgéseit, és ennek hatására képes megváltoztatni a szerkezetét. Láttam fotókat arról, hogy milyen alakot vesznek fel a vízrészecskék, ha káromkodnak mellettük, és milyent, ha kimondják a "szeretlek" szót, vagy imádkoznak, énekelnek a közelükben. Úgy gondoltam, ártani nem árthatok vele. Ahogy ballagtam hazafelé, ellentétes irányban a folyással, elkezdtem énekelni. Régi népdalokat a szerelemről. Aztán minden dal végén azt modtam a víznek: "Szeretlek. Tisztellek. Bízom benned." És minden szépet, ami csak eszembe jutott. Közben elképzeltem, ahogy mindez a jó elindul lefelé a folyón, elkeveredik, átjárja az egész Tiszát, és segít neki. Segíti, hogy tápláló életforrás maradjon, ne pedig pusztulást hozó.

Ez a sajátos kis szertartás engem is megnyugtatott. Azóta is ebből a békeenergiából táplálkozom. Világosan tudom, hogy odatartozom. Nincs már bennem semmi kétely. Haza akarok menni. Ott, azok között az emberek között akarok élni és dolgozni. Gyere te is! Olyan jó volna közel lenni egymáshoz! Igazi emberek mindennapi életének része lenni, akiket szívből becsülök!

Zsuzsi