Az alábbi levelet épp abban az időben kaptam, amikor Sheila Kitzinger Magyarországon járt, és többek között a szülés utáni poszttraumás stressz jelenségéről írt, magyar fordításban frissen megjelent, nagyszerű könyvét (A szülés árnyékában - Katarzis vagy krízis?) mutatta be. A levél, amellett hogy elmondhatatlanul mélyen meghatott, egyben el is gondolkodtatott e különös kontrasztról. Ha a traumatikus szülésélmény utáni állapotot poszttraumás stressznek nevezzük, akkor ennek a második gyermekét otthon szült anyának az alábbi sorokból áradó életérzését minek? Posztorgazmikus eufóriának? Gyógyulási extázisnak? Akárhogy is, a sorok magukért beszélnek:
Dr
ága Nandu,Immáron egy éve, hogy J. megszületett. Már napok óta azon gondolkodom, hogyan írjam meg, amit gondolok. De sosem sikerülnek jól a szavak. Hálás vagyok neked, hogy az vagy aki vagy. Amikor először tudomást szereztem rólad, tudtam, hogy te leszel az én bábám. Ma már azt is tudom, hogy M. születésekor nekem nem volt választásom. Én, mi, rád vártunk. Hihetetlenül nagyra értékelem a választásod, a bátorságod, hogy a bábaságra vezető utat be tudtad járni. Az erőt, hogy a járatlan utat választottad, és a meggyőződésed mellett ki tudtál tartani. Két kisgyermekkel az az év…. Belegondolni sem merek. Szeretem az okosságod, műveltséged, megfontoltságod, okos távolságtartásod, profizmusod, de szeretem a melegséged, gondoskodásod, és így az idő távlatából, nem várandósan még szertelenségedet is szeretem. Érdekesen telt ez az év. Az eufória, büszkeség és vulkánszerű erő ideje után a csendes hétköznapok boldogsága köszöntött ránk. Nagyon mélyen dolgoznak most bennem a szülés dolgai. Igazad volt. A nehéz pillanatokban erőt ad. Hónapról hónapra, egyre több mindent értettem meg magamból, egyre többet értettem meg a szülés mibenlétéből. Megváltoztatott. Valahol mélyen átfordult bennem egy kerék, felnőttem. Igazán. Testileg is helyrerakott. A medencecsontom valószínűleg újra a helyén van, mert egyáltalán nem fáj, bár M. születése után sokszor és a várandósság alatt is. Valamit visszakaptam a szemérmemből is, visszakaptam a hüvelyem, bár a heg sosem fog elmúlni (valószínűleg lelkileg sem), mégis sokkal jobb minden. J. egyre önállóbb, húsvét óta próbálgatja az egyedül járkálást, folyamatosan beszél, már egy szót tud is, ami a hinta. Hordozom, szopizunk, mindig velem van, de szépen lassan leválik rólam. És ez most olyan természetes. M-mel egy trauma volt, amikor először jóízűen megevett valamilyen ételt. Most minden szépen fokozatosan, türelmesen halad a maga útján. Figyelgetem őket, magunkat. Annyira szeretik egymást. Túlozni nem akarok, de féltékenység nemigen fordult elő eddig. Mindezt az áldást Neked is köszönhetjük. Köszönjük, hogy vagy, hogy az vagy aki, hogy fel tudtad vállalni ezt a nem kis feladatot, és nemcsak vállalod, hanem méltósággal viseled is. Remélem, hogy az a 7 év, amit bábaságban „jósoltak" neked nem annyi lesz, hanem 77. Azt is remélem, hogy lesz még közös kisbabánk, mert én nagyon szeretnék még szülni, és akkor nagyon veled, veletek… (van még egy körünk, nekem a víznek, veled)
Szeretettel ölellek:
I.